Köd előttünk, köd utánunk

Ilyenkor, mindenszentek és halottak napja környékén szinte mindig ködben, legalábbis szürkés homályban jártuk meg a szokott útvonalat, most viszont mosolygott ránk a nap, mint aki azt mondja, fel a fejjel, semmi sem lehetetlen, nem múlnak ők el, akiket szerettél, akiket szeretsz.

Hazafelé, mármint szülőhelyem felé tartva az első megállónk Pered, anyai nagyszüleim sírja, azoké a szilárd erkölcsű, istentisztelő embereké, akikről már oly sokat írtam, akiknek sokat köszönhetek, például hogy olyan vagyok, amilyen. Állhatatos, kitartó, nem igazán hajlékony. Hiába, a gének nem eresztenek, még ha az embernek olykor kedve szottyanna is az ellenszélben meghajolnia. Szóval, közeledünk Pered felé, már elhagytuk Deákit, amikor látom az úton az előző nap történt halálos baleset felfestett nyomait. Az ujszo.comon olvastam, hogy itt, ebben az éles kanyarban hajtott bele egy szembe jövő a szabályosan haladó személyautóba, melynek ötvenhat éves vezetője a helyszínen meghalt. Beleborzongok, és nyomban eszembe jutnak apám szavai, aki a végállomásunkon, szintén már csak a temetőben vár ránk, akkor mondta, amikor én jártam autósiskolába: nem elég óvatosan, figyelmesen vezetni, nem elég magadra vigyázni, neked az összes többi sofőrre is vigyáznod kell, arra a sok eszetlenre, aki szembe jön veled, vagy meggondolatlanul előz. És tessék! Ebben is igaza volt. Csendesen lépkedünk a peredi temető pompázatos nyughelyei között, itt mindig is különösen értettek a krizantémokhoz, csodálatos élő virágok a sírokon, itt-ott már pislákolnak mécsesek is, engem viszont nem ereszt a gondolat, hogy mekkora bánat, micsoda gyász telepedhetett itt most egy családra, magamban imádkozom értük: adj, Uram vigaszt az ittmaradottaknak. Fejet hajtunk a nagyszülők és anyai nagybátyámék sírja előtt, majd utazunk tovább, újra elhaladva az előző napi tragédia nyomai mellett.

Újváron keresztül, ahol alig egy éve már apai nagynéném is örök nyugalomra lelt, következő megállónk Kisújfalu, férjem apai nagyszüleinek sírja, meg Varga Erzsié, az Irodalmi Szemle egykori főszerkesztőjéé, aki hajdanán réges-régen meglátta bennem a szerkesztőt. Mamit én már nem ismerhettem meg, de Gábor és megboldogult anyósom elbeszélései által mégis él énbennem is, ráadásul akaratlan is azt gondolom, nagyon szeretne, ha ismerne. A nap továbbra is ragyog, egy pillanatig arra gondolok, micsoda nyugalom és békesség árad ezekben a temetőkben, a holtak mind jóakaratú emberek.

Innen már csak egy ugrás a Sugár, Köbölkúton először haza megyünk, hogy aztán anyámmal együtt induljunk a temetőbe. Ő kezét tördelve áll a konyha közepén, épp csak köszönünk, s már mondja, most hívta a Vasárnap által meglelt régi jó peredi barátnője: meghalt a lánya, az Emőke. Áll, csak áll falfehéren, szeme könnyben, nem, nem a komoly műtétek következtében, karambol. Még rendbe rakta a sírokat, éppen tartott haza. Abban a pillanatban megjelenik előttem újra a kép, az út képe az előző nap történt halálos baleset felfestett nyomaival, és nem jön ki hang a torkomon. Majdnem negyven éve, hogy rendszeresen vágunk át a Kis-Alföldön, de soha semmi érdemleges nem ragadt meg emlékezetemben, csak a köd előttünk, a köd utánunk, a ködben kóválygó hatalmas kutya meg a betonlapok okozta ritmikus zötyögés. Talán most először éreztem azt, most, hogy ragyogott a nap, hogy nem a szél fútta szemünkbe az avart, hanem süppedt jótékonyan a lábunk alatt, hogy micsoda nyugalom és békesség árad a nagy síkságból. Aztán egy felfestett út, egy telefonhívás, és köd előttem, köd utánam… Így ment el apám is, emlékszem már az ő sírja mellett állva, de akkor legalább nem sütött a nap. Köd volt.

Nagy köd.

És VASÁRNAP reggel elindultunk. Átvágtunk az Alföldön, de semmi érdemleges nem ragadt meg emlékezetemben. Nyugalom és békesség áradt a nagy síkságból.

Fekete István: Ködös utak

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/45. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene