Kirándulás a belek alagútjain. NAPLÓ

Ha már egyszer József Attila Ódájától csentem el a címet, igazán módosíthattam volna. Például arra, hogy a balek alagútjain. Nem a belek a balek(ok), minek titkoljam, én magam vagyok. Mert halmozom a – mit is? Az élvezeteket nem kifejezetten, igyekszem mértéktartó életet élni – azaz életvitelem (hivatalosan így szokták nevezni, persze, az anyaországban, ahol többnyire mindenből, legalábbis sok mindenből – értsd, a szavakból, többnyire hivatalokban (amikor packázni kezdenek a kedves ügyféllel, és mikor nem kezdenek packázni, hiszen még csak az orra hegyét dugta be a résnyire nyitott ajtón, már akkor lerí a kedves ügyfél arcáról, hogy megadta magát sorsának, illetve az aktakukacnak, aki mindenkinél fontosabb, még az Atyaúristennél is, egy aprócska tévedés, egy alázatos arckifejezés, egy félreérthető mimika, nem grimasz, csak grimasznak látszó arcizommozdulat a maszk alatt, amely ebből fakadóan nem takarja el az arcot teljes terjedelmében – nagy-magyarországnyi, császári és királyi ügyet kreálnak, ha süt a nap, széles jókedvükben, ha esik, depresszióra hajló hangulatukban). No de ezt a belső utat nem az anyaországban, hanem szülőhazámban jártam be.

Igazándiból én potyautas voltam, bár nélkülem nem valósulhatott volna meg ez a nagy kirándulás. Másé, másban nyilván, de azok nem az én beleim lettek volna, márpedig réges-régen azt hitték, nem lehet az ember bélfotómodell. Egyszer az alapiskolában a tankönyv alapján a füzetünkbe kellett másolni egy képet a belső szervekről, köztük a belekről. A barátnőm a hasát fogta – sohasem a rajzkészségemről voltam híres, no de ennyire idétlen kacskaringókkal ábrázolni egy emésztőrendszert, csak én voltam képes. A hullámvasút – nem a vásárira gondolok, hanem egy igazira, amely föl és alá száguldozik, halálkanyarokkal riogatja a népet – ehhez képest maga a megtestesült romantika.

Most azonban kiderült, hogy a biológiakönyv ábrája sem különb, mint a valóság. Ahogy ott benn szépen egymáshoz simul minden, egyik szerv sem rikító színű, nem tűnik ki, az a szép halvány narancssárgás-rózsaszínes valami, ami kitölti az űrt.

Lankák, enyhe domborulatok, sem Alpok, sem a Magas-Tátra, már csak a napfelkelte vagy a napnyugta hiányzott a teljes nyugalomhoz. (A fájdalomcsillapítót megkaptam a vándorút előtt, de nem az kábított el, hanem a látvány. Ezt csak a természet képes produkálni, az ember legföljebb reprodukálni, de a reprodukció meg sem közelíti a valóságot – lásd a tankönyveket és az én szerencsétlen kacskaringóimat, ami szerencsére már sehol sem található meg, mivel volt egy jó kis vaskályhánk, abban lelte halálát, abban vált porhanyóssá, mint minden fölösleges füzetünk a tanév végén.

Nincs igaza a Holló Színháznak vagy a Monty Pythonnak – az ember bele igenis lehet bélfotómodell, sőt filmsztár, egyenes – egyúttal egyszeri, zárt körű, mégis létező adásban. Sőt, akár a celeb szóval is illethetném, de nem alázom meg. Nehogy hiúságból korpa közé keveredjen. Elvégre az enyém.

A szerző az Új Szó munkatársa