Kép Unsplash
Mindenki a maga idejének kovácsa. Kovácsokkal mostanság ritkán találkozunk, bár nekem épp a minap volt szerencsém megfigyelni egyet munka közben. Tudom, alapvetően a szerencsére mondjuk, én azonban az időről akarok mesélni. Ígérem, rövid ideig tartalak fel, tudom, sok még a dolgod, „kovácsolni” kell.
Kovácsok vagyunk, mindannyian, ha időről, ha szerencséről, ha bármi egyébről is van szó. Kovácsoljuk, amit kell, alkotunk. Hogy lehet időt kovácsolni? Manapság egyre nehezebben. Nem, nem a sztereotípiákkal jövök, hogy a mai, 21. századunk, meg a rohanó világunk. Unásig ismerjük. Én most arról beszélek, ami az elmúlt hónapokban zajlik, s talán te magad is érzékeled, érzed a bőrödön. Mert most aztán kovácsolnunk kell bőséggel.
Ha nem vagyunk szemfülesek, kicsúszik kezünk közül a kovácsolnivaló, s csak állunk és nézünk, hogy hová lett, a feladatunk pedig nincs elvégezve.
Igen, még mindig az időről beszélek, ami persze, felgyorsult, de inkább átalakult. Olyan, mintha ma a 24 óra jóval rövidebbnek tűnne, mint néhány évvel ezelőtt is. Akadozik, elfolyik valamerre, vagy eleve ott sem volt. Máshogy kell vele bánnunk, ráéreznünk, s végképp nem halogatni. Pedig ezt tesszük. Nem biztos, hogy tudatosan, ám attól még szinte folytonos az érzés, valami hiányzik, valami nincs rendjén. Ahhoz, hogy rend legyen, újra edzeni kell a „vasat” – tüzesebben, célzottabban. Nem versenyt kell futni, abban sosem győzhetünk. Észszerűsíteni kell, mi a fontos, mi a kevésbé. Nem nézhetjük a másikat, a másikét, a magunkéval kell foglalkoznunk. Pontosan azért, hogy másokra is jusson időnk. S csak feltételezni tudjuk, ők is jól kovácsolnak, tűzben edzik a „vasukat” és magukat is.
Szöveg Ambrózai Zsuzsanna, Ember_kép
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.