Hegyi Zsuzsa naplója: Az ízes kenyér dicsérete

A lekváros kenyér. Mert azt, hogy íz, nemigen használtuk, nem is tudtuk, hogy lekvárfélét is jelent. Főleg barackosat meg szilvásat. Ettük is naponta. Gyakran még iskolába is azt kaptuk tízóraira. Margarinos-lekváros kenyeret. Nem is emlékszem szalámisra, sajtosra. A kenyeret meg magában is szerettem mindig.

Még a boltban kapható is jó volt több nap után is, én a barnát szerettem. Amit meg anyánk dagasztott, a falusi pék sütött, az tényleg, akár tíz napot is kibírt puhán, amíg az újat bedagasztotta, két kosárba tette, felpakolta a biciklimre, én meg a kedvenc ruhámban kerekeztem a Vali néniékhez, akik a pékség mellett laktak. Ott leteszed, megkéred őt, mondta anyám, hogy egyszer még forgassa át, pihentesse, s vigye be a pékségbe, ha kezdődik a sütés; kék volt az a ruha, szerettem, a Vali néni meg szeretett minket, átforgatta, pihentette a két kosár kenyértésztát, bevitte a pékhez, délután csak megint örömmel bicikliztem kedvenc kékemben a megsült kenyerekért.

Szóval a lekvár. A napokban olvastam újra Karinthy Ferencnek egy remek írását, az a címe, hogy Baracklekvár. Hogy milyen csalfán, alattomosan ette meg apja, Karinthy Frigyes pityókás baráti társasága a Róza néni titokban főzött, dunyha alá rejtett, télire szánt összes baracklekvárját azon melegében, amikor már minden más ehetőt elpusztítottak szórakozás közben. Persze, a Róza néni, a szakácsnő másnap azonnal csomagolt, és otthagyta a hebehurgya családot. Nekem meg azonnal a nyálam csorgott anyánk sűrű, elképesztően finom lekvárjára gondolva. Azóta is terítékemen van szinte naponta az ízes kenyér.

Ebben az őrült drágaságban meg pláne. Ráadásul igen szeretem. Lekváros palacsintát is sütök ám elégszer.

Főzök én is lekvárt, többfélét is, de soha nem fogom még csak meg sem közelíteni azt a régit, a gyerekkorit. Elfogy a türelmem a hosszú kevergetésben, inkább csak dzsem lesz az én lekvárom, s még egy kis zselatinnal is sűrítem, de azért az üzletinél sokkal, de sokkal finomabb az enyém is.

Tényleg, esznek még a mai gyerekek lekváros kenyeret? Lefitymálják inkább, azt gondolom. Pedig, pedig...

S mi jut eszembe. Lekváros tésztát is ettünk mi, de mennyit. Jó is volt az. Valahogy nem ismertük a „válogatás” szót, igaz, a csipszet sem, a hamburgert sem, a sonkás bagettot sem, de nem is emlékszem kövér osztálytársamra, kövér gyerekre. Ma meg alig látni nem elhízottat, akár gyereket, akár felnőttet. Hm.

S ahogy így spekulálok a lekváros kenyér, az ízletes ízes kenyér örömein, keresgélem a szinonimákat, csak találok egy szép régi szót: liktáriom vagy liktárium. Jé, régi, falusi néniktől hallottam utoljára, hogy a beteget liktáriommal kúrálták. S olvasom, hogy ez a finomság gyógynövényekből készített lekvárszerű mézes ital, vagy szirupos gyümölcsbefőtt, vagy ízletes szőlőmustzselé, különbféle gyümölcsökből főzött csemegeféle íz, gyümölcsíz.

„Liktáriom, lépesméz,

Aki szeret, reám néz.”

(népdal)