Fazekas Hilda naplója: 4. levél Sárának

Ketten jöttetek apukáddal, anyukád ugyanis dolgozott, épp egy nagy táncverseny megrendezésével volt elfoglalva. Május elején találkoztunk utoljára, akkor mi mentünk Lettországba. Hirtelen döntöttünk az utazás mellett, hisz úgy volt, ti jöttök, de te a repülés előtti éjszakán megbetegedtél, le kellett hát mondaniuk szüleidnek az utazásról. Apukád, anyukád Lettországban pityergett, hogy nem utazhatnak (anyukádnak nyári ruhák, rövidnadrágok a kofferben, mert itt már meleg volt), mi meg itthon. Mondanom sem kell, mennyire csalódottak voltunk, ekkor döntöttük el hirtelen a papival, ha ti nem jöhettek, hát megyünk mi (beteg gyerekkel mégsem lehet útnak indulni, főleg repülővel nem). És mentünk. Szerencsénkre a legközelebbi repülőjáraton még volt öt szabad hely.
Aztán augusztus végére megérkeztetek végre. A pesti reptéren, mint egy kis angyal, perceken keresztül szorítottad a nyakam, ráborultál a vállamra, s nem akartál elengedni. Tudtam, érzed az erős szeretetet, mely a szívem legmélyéről jött, amit nem lehet szavakba önteni. Csak érezni. Először voltál távol anyukádtól, de mintha észre sem vetted volna. Hát persze. Amekkora szeretetdömpingben volt részed az egész családtól, nem is csoda.
A második nap már nagyon sok mindent mondtál apukád nyelvén. Mindent értettél, de volt, hogy édesen keverted. Mikor beleszőtted mondanivalódba még az angolt is, hát… Kerekedtek érdekes mondatok. Keritől most is egy zenélő könyvet kaptál ajándékba, a Pepe az operábant. Többek közt Mozart klasszikusai is hallhatóak benne. Hallgattad a Figarót (közben nézted is), s hatalmasakat nevettél, kiabáltad, hogy a Figaró levágta a fület! (aki ismeri a Figaro házasságát, tudja, mi tetszett ennyire Sárának). Közben a szomszédban Robi vágta a füvet. Lányom megszólalt, hogy: „Anyu, mi ez a zaj?” Mire én: „Robi nyírja a füvet”. Na, erre elkezdtél kiabálni: „Ómama, Robi nem nyírja a füvet, Robi nyírja a FÜLET!” Hahotáztál, szájtátva kacagtál. Mi sem bírtuk abbahagyni a nevetést. Néha elég csak egy betű.
Nagyon értettük egymást mindig. Olykor, ha belemerültél a játékba (kedvenc időtöltésed az apró kavicsok lapátolása volt apukád régi teherhajójába), elfeledkeztél magadról, s a világ legtermészetesebb módján lettül kezdtél el hozzám beszélni. Visszaválaszoltam, hogy: „Igen, kislányom. Úgy van. Rendben.” Megnyugodva játszottál tovább. A papa kérdezte, hogy értettem-e, mit mondtál. Nevettem, hogy persze.
Sírni is csak egyszer sírtál, a harmadik estén, mikor fürdés közben szemedbe ment a sampon. Ebben én voltam a ludas, nagy svunggal engedtem a zuhanyt, így a sampon telibe végigcsurgott az arcodon, bele a szemedbe. Kellett volna látnod azt a riadt tekintetet, amivel a papa rohant a fürdőszobába, hogy mi történt egyetlen unokájával. „Ölitek azt a lányt?” – kérdezte. „De papa, ennyire mégsem kell félteni!”
A reggelek szokásos módon a halak etetésével kezdődtek. Már tudtad, hol a halkajás kanna, pici tenyereddel két-három marékkal dobtál a medencébe, aztán fogtad a kannát, és visszavitted a helyére. Volt, hogy kézen fogtál, és húztál a szőlőtőkék felé kiabálva: „Ómama, finom!” Leszakítottad a fürtöt, és már szaladtál is megmosni. Volt, hogy játék közben olyat csináltam, ami neked nem tetszett, hát megdorgáltál. „Ómama, mondtam, no-no, nem szabad!” – és felemelted hozzá mutatóujjadat is, mint a nagyok. Ittam ittléted minden pillanatát. Ha valahová nélkülem mentetek, mikor visszaérkeztél, benyitottál és beszóltál az ajtón: „Ómama, itt vagyok!” Hát, így beszéltél három nyelven egyszerre háromévesen. Lettül, angolul, magyarul.
Szombat este kisétáltunk a határba, apró lábaiddal legyalogoltál majd három kilométert egy zokszó nélkül. Nem volt kényeskedés, hogy vegyünk fel. Annyira belejöttél a sétálunk, sétálunk egy kis dombon lecsücsülünk gyerekmondókába, hogy apukáddal még visszafelé Pesten a reptéren is ezt kellett játszanotok. Mesélte, hogy néztek is az emberek, ahogy pár méterenként dalolás közben guggolgattatok. Aztán meg a határból jövet egyszer csak észrevetted a lemenő napban saját árnyékod, s árnyjátékba kezdtél kezeddel-lábaddal. Ahogy észrevettük, mi is követtük a játékot. Hogy milyen boldog voltál! Hát, így tudtunk mi játszani.

Elutaztál.

E sorokat a teraszon írom Lujzi cicával az ölemben. A csigák még mindig sorban a földön, ahogy Zsolti összerakta neked szombaton.
Szeretünk, Sára!

Ómama
 

Ui.: Lujzi cica lekuporodva ül az írás mellett, szerintem olvas.
 

Ebed, 2022. szeptember