Édesapámok dicsérete. VEZÉRCIKK

Ilyenkor illenék külön köszönetet mondanunk azoknak, akik anyáink mellett, velük együtt, rosszabb esetben helyettük felneveltek, irányt, követendő viselkedésmintát, tartást adtak életünknek. Idén ez a vasárnap június 19-ére esik, azaz most kell majd megölelni, megajándékozni az édes- és jó nevelőapákat, nagypapákat, kifejezésre juttatni irántuk érzett hálánkat. Ameddig még lehet, megerősíteni, hangsúlyozni összetartozásunkat. A nagy magyar összetartozás napja után két héttel ők is megérdemlik az ünneplést, főleg, ha nem csak nemzettek, hanem a nemzetnek hasznos, jóérzésű tagjává is neveltek bennünket.

És ahogyan anyák napja tájékán nem győzzük hangsúlyozni, hogy egyáltalán nem természetes az a rengeteg áldozathozatal, amit az édesanyák és a jó nevelőanyák gyermekeikért megtesznek, ugyanez érvényes az apákra is. Mondhatjuk, persze, és igaz is, hogy aki családot alapít, aki új életet ad, annak kutya kötelessége gondoskodni is róla, ám a gondoskodás nem egyenlő az önfeláldozással. Márpedig egy gyermek születése után, ahogyan az anyák, az apák többsége is jó időre lemond a saját kényelméről, érdekéről pontosan úgy, ahogy ezt gyerekként ő maga otthon megtapasztalta. Nemhiába tartja magát az állítás, hogy a társadalom, ha tetszik, a nemzet legfontosabb eleme a család, hiszen legott ott dől el, milyen ember válik belőlünk. Szolidáris, munka- és felelősségmegosztó, építő, vagy önző, a tettek és következményeik alól kibúvó, romboló. Az elfogadás, a tolerancia, a mások tisztelete ugyanis otthon kezdődik. Az első számú tekintély, apánk és anyánk viselkedésmintája rajzolódik ki a mi viselkedésünkön is, még ha öntudatra ébredésünk folyamán más minták át-átrajzolják is, tudattalanunkból életünk végéig előbukkan őseink habitusa.

Egy újszülött, egy kicsi gyerek nem néz le, nem vet meg senkit, nem ítélkezik. Egy tiszta lap, nyitottan a világra, mindenre rácsodálkozik, mindenhez és mindenkihez odalép, mindent megérint, megkóstol, így gyűjti a tapasztalatait. Huhogni, niggerezni, cigányozni, buzizni, zsidózni, butalibázni, hülyepasizni, nyomorékozni, idiótázni, szentfazekazni, csuhásozni akkor kezd, amikor beszélni tanul, akkor alakul ki a viszonya is ezekhez a szavakhoz, e szavak fogalmi tartalmához. Miközben e tartalomról mindösszesen annyi a tapasztalata, hogy az apukája (anyukája) mondta, szóval így helyes.

Becsüljük hát meg nagyon a józan apákat, akik nem a gyűlöletet táplálják bennünk, hanem a megoldásokra tanítanak meg, akik elmondják nekünk otthon, hogy egy ember értékét nem a bőrszíne, a vallása, a neme vagy a ruhája határozza meg, hogy kapni bár jó, de nagyon nem mindegy, mit, és milyen árat fizetünk majd érte, mert ára mindennek van. Az ajándéknak is. Szerencsés esetben a valamiben, valakinek különleges személyünk, rosszabb esetben valamilyen érdek, ami a végén igen-igen drága lesz nekünk.

Becsüljük hát meg nagyon a józan apákat, akiket bárhogyan szólítunk is, megtanítanak fűrészelni, kalapálni, ha lány, ha fiú az a gyerek, nekik egyre megy, merthogy bizony, egyre is megy. Felnőve a kérdés csak az: tudok-e fűrészelni, kalapálni, ha a szükség úgy hozza, nem az, hogy nő vagyok, vagy férfi, esetleg hímnős (állítólag tízezer születésre egy ilyen esik).

Becsüljük hát meg nagyon a józan apákat, akik akár az eltévelyedett anyák szerepét is képesek átvenni, ha a gyerekeikről van szó, s ha szükségben is, de nevelik őket, akár betegen is.

Sok apák napját köszöntöttem már itt a Vasárnapnak ezen az oldalán, többször írtam a saját édesapámról, gyerekeim édesapjáról, az osztálytárs Zsuzsika édesapjáról, aki az iskolai anyák napi ünnepségen a legodaadóbban mosolygott a kis vézna lánykára, idén viszont nem tudok nem gondolni azokra az édesapákra, akik a szomszédban háborúban élnek-haltak, hogy a mi apáink velünk maradhassanak.

Adja Isten!

A VASÁRNAP reggeli napfény csíkokban tört a szobára. Fénytőr. Édesapám aludt.

Esterházy Péter: Fancsikó és Pinta