Búcsú Gál Sándortól

1980. április 28.

24–25-én Kazinczy-napokon voltam a Sulzcal. Pontosabban a Sulz volt velem, merthogy Fodornénak kisgyermeke van, neki meg már nagy. És – ugye tehát – ők foglalkoztak velem e tekintetben is, hát mért is utazott volna a Kellér, aki nemcsak magyartanárom, hanem még osztályfőnököm is. Ami annyit tesz, hogy ő küldözget hivatalba, igazgatóságra, könyv- és füzetosztásra, addig is, amíg le nem érettségizem. Ó, persze, nem csak engem, küldözgeti ő a Tündét, a Csaplár Évát, Benyovszky Jutkát, kizárólag csak lányokat, Fóti Arankát s mindenekelőtt Czakó Erát meg a különösen szép írásuk miatt használja ki. Azt hiszem, eddig az összes bizonyítványunkat Erika írta meg, az évközi tanári dokumentációját meg a Fóti. Ő meg mindez alatt, gondolom, a szocializmus jövőjén borong, dereng, kifosztott szövetkezeteken kesereg, s árgus szemmel figyeli, kiveszi-e zsebéből a kezét diákja, mikor a pártház felé közelít, s hogy mi lóg közben a nyakában. Ennyi feladat mellett valóban nem lehet lírával, epikával foglalkozni, s még kísérgetni is, mi több, részt venni szakmai konferenciákon. Főleg nyelvészeti előadásokon volna nagy hiábavalóság számára, hiszen még a legjobb magyarosa (én) sem tanulja a nyelvtant, legalábbis ez olvasható a szeméből ki. Nyelvtanunk ugyanis nemigen van. Nem! Ő otthon tartja a frontot, jöjjön csak Sulz, az amúgy is fiatalabb, ráfér a tapasztalat.

Nekem csak javamra van ez a döntés. Bár a versenyen semmi eredmény, Sulz agyondicsér, majd végighallgatjuk az előadásokat. Jakab István az Új Szó nyelvi vétségeiről beszél nagyon tanulságosan, én mégsem tudok rá figyelni, mert észreveszem, hogy a hosszú asztal másik oldalán, szemben velem, maga Gál Sándor ül. Akivel már annyit nyertem. TDK-t, szavalóversenyt, s akivel még leveleztem is.

Mégsem mertem megszólítani. Arra gondoltam, ki tudja, mennyi hozzám hasonló lányka van, aki versét mondja hasonló odaadással, aki fölkeresi, levelet ír neki, honnan tudná megjegyezni, melyik melyik. Aztán a szünetben megvettem legjobb könyvét, a Folyót, merthogy az enyém értelemszerűen nem volt velem, s elhatároztam, ha visszaül a helyére, dedikáltatom. Legalább ennyi hasznom legyen ebből a rendezvényből. Ám mikor újra szemben ültünk egymással, költőm és én, kezemben könyvét szorongatva, egy árva szót nem szóltam. Sőt, mintha ismerhetne tán, rá se mertem nézni. Szomszédja hívta fel rám a figyelmét, mosolyogva bökdösve őt, hogy fogy a könyve, nézze.

No, erre aztán színt kellett vallanom, ha erre föl se dedikáltatom, nem vagyok Györfy Lilla! Mikor átnyújtottam neki a kötetet, kinyitotta, s szépen sorban kijavította benne a sajtóhibákat meg a cenzúrázott szavakat.

– Így helyes. Így most már valóban az én verseim ezek – mondta, s megkérdezte a nevemet. Mikor kimondtam, ő letette a tollat, lassan emelte fel fejét a könyvből, s megnevezte lakhelyem.

– Igen – válaszoltam szendén, pislogva lefele.

S ő erre felkiáltott, de oly hirtelen s oly hangosat, hogy az előadó Jakab megkérdezte, nem zavarja-e szórakozásunkat az ő előadása.

– Egyáltalán – mondta annak tiszteletteljes hangon, majd suttogóra fogva, felém fordulva elismételte: – Megőrülök, én mindjárt megőrülök! Hát nem szégyelled magad? – majd a szomszédjához fordult, s annak folytatta: – Fél éve levelezgetünk, és nem szólna! Ez a lánka, ha nem veszed észre nála a könyvet, hidegvérrel elment volna mellettem. Értél te már ilyet? – s láthatóan egyre jobban szórakoztak ők ketten.

Utána mi ketten sokat beszélgettünk, elmondta, min dolgozik, s a végén még azt is, a Jókai-napok ötlete az ő agyából pattant ki. Merthogy kiderült, a következő rendezvény, melyre hivatalosak vagyunk, ő meg én szintén.

Ja, és egész biztos a Sulz is.

Középiskolás naplóm egy fejezete ez, mely 2004-ben meg is jelent Lilla naplója címen a Nap Kiadónál. Elég sok szó esik benne Gál Sándorról, akire a Folyó című verseskötete megjelenése után figyeltem fel, lettem rajongója, mondtam szavalóversenyeken, írtam belőle diákköri munkát, majd egyetemi hallgatóként a szakdolgozatomat is az ő költészetének szenteltem. Tetszett, hogy olyan szókimondó és egyértelmű, tetszett a kiállása, Adyhoz hasonlítottam őt akkor, nyakas magyar kálvinistát a nyakas magyar kálvinistához. És még a humora is kiváló volt. Aztán a bársonyos forradalom után kiderült, nem is volt annyira ellenálló, mint hittem, s ez arra a felismerésre vezetett, hogy ha Adyt szeretem, Adyt kell olvasnom. Ő maradt, aki, abban a rendszerben tudott otthonosan mozogni, amelyben szocializálódott. Nem tudom, van-e még egy ilyen írónk-költőnk, akinek annyi könyve jelent meg életében, mint neki, akit annyian választottak szavalóversenyekre, mint őt. A csehszlovákiai magyar irodalomnak és az én ifjúságomnak mindenképpen egy meghatározó alakja távozott most.

Ég Veled, Sándor bátyám! Csak a szépre emlékezem.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/23. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene