Az „itt van velünk” meg a „frontember”

Egyre többször hallom, egyre inkább nem tetszenek a fent említett kifejezések. Van ám több is ilyen nagyon nem kedves, elkoptatott, sivár, ötlettelen, de az „itt van velünk”, az „itt lesz velünk” meg a „frontember” különösen nyomja a bögyömet. Kínomban már vihogni is szoktam, ha meghallom a tévében valamelyik (akármelyik) szórakoztató, netán ismeretterjesztő műsorban, ha több vendéget is meghívnak. Szinte mindig az ittvanvelünkkel köszöntenek mindenkit. Ha meg előző nap reklámozzák a másnapit, akkor az ittleszvelünk a módi. Még véletlenül sem, hogy elfogadta a meghívásunkat, időt szakított ránk, megtisztelt minket a jelenlétével, felkértük őt, mert..., eljött, hogy elmondja... Semmi más nem jut eszébe a villogó műsorvezető(k)nek, csak az ittvanvelünk. Ne menjenek sehová, mert azonnal itt lesz velünk ikszipszilon, csacsog a szépecske hölgy, a nagyon divatos fiatalember.

Nekem meg óhatatlanul az jut az eszembe, míg a régi bosszankodások után már csak mosolygok, szomorkásan ugyan, hogy mi a fenétől félnek ezek, hogy üstöllést ott kell lennie valakinek. Mert valahogy mást jelent nekem az ittvanvelem, ittleszvelem. Olyat például, hogy ha sírok-rívok, mondjuk, akkor néha jó, ha itt van velem a ... (esete válogatja, hogy ki, de a legtöbbször csak magam), ha pocsék napom van, sebaj, mert itt lesz velem a ..., ha megbántottak is, itt van velem a könyvem, ésígytovább.

Egy másik meg az a bizonyos frontember. Olvasom a neten, hogy a magyar zenei sajtó angolból vette át, s az együttesek azon tagját jelölik vele, aki a színpad elején (at the front) áll, s a legnagyobb figyelmet kapja a nézőktől. Igen ám, de nem is biztos, hogy épp ő a legjobb énekes, zenész az együttesben. Azt is olvasom, hogy például a Beatles senkit nem emelt ki frontemberként, feleslegesnek tartották a tagok, félrevezetőnek.

Nincs nekem amúgy semmi bajom a frontemberrel, csak valahogy olyan unalmas, hogy nem lehet soha helyette, hogy az együttes vezetője, szinte a legjobbja, szóvivője, ügyintézője satöbbi, ő már csak örökösen egy frontember minden bemondó, minden műsorvezető, minden tévés csevegő ajkán. Ám legyen frontember a zenekarban, egye fene! De akkor legalább a piacnak, egy szórakoztató nyári adásnak, egy falunapnak, egy nótaestnek, netán egy politikai pártnak vagy hasonlóknak ne legyen már okvetlenül frontemberük, mert bizony hallottam ám ilyeneket is bőven divatos műsorvezetőktől. Nemrég meg az utcán hallom a lányokat cseverészni: ez a srác olyan cuki, ő az osztályunk frontembere. Tejóég, mondom, hát így ragad a szimplaság?! Pedig az az emlegetett fiú biztosan jó dumás, szórakoztató, ötletes, netán levesz a lábáról minden csajt, remek táncos satöbbi, de szegényből a mindent átjáró, elcsépelt szó csak egy frontembert csinált.

Tudom, tudom, a nyelv állandóan alakul, változik, szavak, szókapcsolatok tűnnek el, jönnek elő, nem kell görcsösen ragaszkodni a megszokotthoz, sok idegen eredetű kifejezés is már teljesen meghonosult nyelvünkben, de azért a laposságot, az ürességet, az unalomig ismételt ugyanazt nem kellene meghonosítani.  

Na, akkor most jól kimorcogtam magam, vihogok, de sebaj, mert mindjárt itt lesz velem a következő meghívott, amíg át nem kapcsolok a kedvenc gyilkosságos sorozatomra, ahol a frontember az a furcsa nyomozó, vagy a gyilkos…, teszentég, lehet, hogy az agyamra ment valami.

 

Elképzelte, hogy az egyik VASÁRNAP délután beszámol neki.

Julie Orringer: Láthatatlan híd

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/47. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene