A fiatal lány az iskola elvégzése után a faluhoz közeli pszichiátriai intézetben kapott állást. Mikor meglátta, mi vár rá, ketreces ágyak, delíriumos alkoholisták, nevüket sem tudó agresszív emberek, kicsit megrémült, de gondolta, nincs visszaút, megfutamodás, jó lesz indulópontnak az életben, csak azért is kibírja.
Megdurálta hát magát, tette a dolgát, ahogy a többiektől látta. Jöttek az emberek, a betegek, mindenfélék. Volt, akit az utcáról szedtek fel mint hajléktalant, volt, kit a rend őrei vittek be éjszaka, mert tört-zúzott, olyan is volt, kit a család küldött, hátha még kikezelik kóros állapotából. Eléggé veszélyes hely volt, meg kellett tanulni ezekkel az önmagukból kifordult emberekkel bánni. Volt olyan is, aki visszatérő spekuláns volt, nem akart télire egyedül maradni, nem akart otthon fűteni, szeretett volna egy kis pénzt félretenni, hát eljátszotta a visszaeső beteget. Könnyű volt eltanulni egymástól az átejtő viselkedés különböző formáit, hisz a betegek a nappalinak átalakított ebédlőben tartózkodtak napközben egy-két alkalmazott felügyelete mellett. Különféle foglalatosságokat találtak ki, mint kártyázás, rajzolás, számolás, tévénézés, pamutgombolyítás, kinek-kinek képességei szerint. A felvételnél első volt a fürdés, teljes fertőtlenítés, főleg, ami a hajat illeti. Orthozan habbal vastagon befújva a fej (haj) bizonyos ideig bekötve, hogy hasson, ha valakinek tetvek vannak a hajában, nehogy megajándékozza velük a többieket. Mert bizony gyakran volt rá példa, hogy az utcáról bekerültek az élősködők is.
Egyik éjszakai szolgálatban a fiatal nővér a füzet fölé hajolva írt, mikor észrevette, hogy valami fekete potyog a fehér papírlapra. Ahogy hátrasimította arcába hulló göndör haját, fekete lett a körme, majd ismét kis pöttyök hulltak a papírra. Na, ekkor már derengeni kezdett, elfogta a nevetés, hát erre sem gondolt volna. Amit iskolás korában megúszott, most felnőttként megkapta. Így esett, hogy otthon következett az ismert eljárás, hajhabozás, nejlonzacskóba bújtatás. Ismétlés kétszer, háromszor. Még jó, hogy csak húszéves volt, így jó poénnak fogta fel az egészet.
Egy másik éjszakai ügyeletben történt, hogy éjfél után háttal ült a folyósóról nyíló rendelő ajtajának, belemerülve a munkába, mire egy hatalmasat csattanó pofont kapott. Hátranézett, hát egy feldühödött beteg állt a háta mögött, a pofon tőle érkezett. A nagy sikításra beszaladt a másik szolgálatos, így sikerült a férfit lefogni, megakadályozni a következő ütést. Az osztály dolgozói elfelejtették a fiatal, kezdő nővérkét figyelmeztetni az első, egyik legfontosabb szabályra: soha nem szabad az ajtónak háttal ülni, főleg, ha egyedül tartózkodik a rendelőben. Volt nagy riadalom. Ezt a leckét örökre megtanulta.
Későbbi munkahelyén testileg-lelkileg visszamaradott, sérülten született gyerekek voltak a felügyeletére bízva. Délutánonként, ebéd után minden gyereket leraktak aludni. Voltak, akik kis rácsos ágyakban feküdtek éjjel-nappal, szinte mozdulni sem tudtak, testük megállt a növekedésben három-négy éves korukban, agyi kapacitásuk körülbelül az egyéves gyerek szintjén, de voltak nagy, fejlett lányok, akik jártak, beszéltek, ám veszélyesek voltak mindenkire nézve, kezelhetetlen agresszivitásuk, dührohamaik miatt. Az ebéd elfogyasztása után, mikor minden gyereket lefektettek aludni, a személyzet munkája a széttépett ruhák megvarrása, leszakadt gombok felvarrása, harisnyák stoppolása volt. A nővér ült a folyosói kanapén, ahonnan gondolta, felügyeli az összes szobát. Egy pillanatra becsukta fáradt szemét, és elbóbiskolt. Eközben az egyik lány (tizenhárom éves lehetett) kisomfordált csendben a szobából, és lekent egy nagy taslit az arcára. De akkorát, hogy az ülő test rendesen beleszédült. Itt is elfelejtettek szólni a kollégák, hogy Radka, ha meglát egy csukott szempárt, nem tud ellenállni a csábításnak, hogy lekenjen egy óriásit. Nahát, szépen nézünk ki. Egy újabb tapasztalattal gazdagodtam, gondolta sajgó arccal a fiatal ápolónő.
Ezek azok az emlékek, melyek még harmincöt év távlatából is tisztán felsejlenek olykor-olykor az ember emlékezetében.
Fazekas Hilda, Ebed
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.