A két szakácskönyvről. NAPLÓ

Két recept, két új szakácskönyvből. Pontosabban két régi szakácskönyvből, amelyek nemrég új formában jelentek meg. Az egyik Kövi Pál Erdélyi lakomája, amely eredetileg 1980-ban jött ki New Yorkban, most pedig Mautner Zsófia keze alatt született újjá, és kapott csodás kivitelt. A másik Bartholomaeus Platina reneszánsz receptjeinek és életmódtanácsainak gyűjteménye, amely állítólag az első nyomtatott európai szakácskönyv, ugyanis 1465-ben jelent meg, most pedig magyarul is, Darida Benedek fordításában.

Talán valaki már fel is tette magának a kérdést, ugyan minek eszik valaki ordás töltikét havasi lórommal. Meg azon is elgondolkodott tán, mi okunk úgy elkészíteni a fogyasztásra szánt pávát, hogy elevennek tűnjék. Ezekre a kérdésekre talán létezik válasz, talán nem.

Idén, vagyis 2022-ben valahogy sok az olyan kérdés, amelyre nem biztos, hogy létezik válasz, vagy ha létezik is, nem biztos, hogy érdemes megkeresni. Ezért jók a szakácskönyvek. Ezért jók a jó szakácskönyvek.

Nem azért élünk, hogy együnk, hanem ezért eszünk, hogy éljünk, juthat eszünkbe az ismert mondás, ha nem ízlik a menzás kaja, vagy ha későn érünk oda, és a pultos néni tájékoztat, hogy a lilakáposztás-knédlis kacsacomb már elfogyott, úgyhogy a mákos tészta és a bolognai spagetti közül lehet választani. De azon is elgondolkodtak már nyilván sokan, miért hívjuk grenadírmarsnak a krumplis tésztát. Találtam egy cikket, ami azt állítja, azért, mert az első világháborúban a gránátosok ezt kapták enni: jobb híján némi paprikáskrumpli-alappal főzték össze a tésztát, így nyomokban húsízt tartalmazott. Krumplis tésztával nem lehet világháborút nyerni, szólhatna a mondás. Nem azért élünk, hogy együnk, hanem azért eszünk, hogy éljünk. Ha ez igaz, akkor igaz az is, hogy úgy élünk, ahogy eszünk. Vajon milyen a sorsa annak, aki ordás töltikét eszik havasi lórommal? És annak, aki az élőnek kinéző pávát fogyasztja rendszeresen?

Bevallom, én ilyen nagyjából-ember vagyok, szintetizáló alkat. A főzésben ez úgy csapódik le, hogy sosem készítem el a hallott vagy olvasott vagy látott receptet pontosan úgy, ahogyan az eredetiben szerepel. Vagy mert épp nincs kéznél lórom, vagy más hozzávaló, vagy mert elfelejtem belerakni, vagy mert eszembe jut róla más, és összekötöm azzal. Hogy majd úgy jobb lesz. Vagyis megpróbálom megközelíteni a felvázolt folyamatot, de azonnal hozzá is teszek valamit, vagy épp kihagyom. Persze, vannak helyettesíthetetlen alapanyagok, amelyek után menni kell, mert maguktól nem jönnek. De hiába szeretem mondjuk a pandzsábi konyhákat, nem fogom a babcurryhez robotgéppel pépesíteni a pirított hagymát csak azért, hogy belesimuljon a mártásba. Nem tudom, miért nem fogom, de nem fogom. Nem vagyok rá hajlandó. Olyan ez, mint a népköltészet, valahogy hallottam, aztán a magam logikája szerint tovább adom, vagy épp elfelejtem.

De említsünk még két szerzőt. Nemrég hunyt el Frank Júlia, aki 129 magyar szakácskönyvet írt. Ő mondta, hogy nem szereti azokat a szakácsokat vagy gasztrobloggereket, akiknél a receptben tenyérnyi hús, meg ilyen hozzávetőleges mértékegységek szerepelnek, és nem a pontos mennyiségekről írnak, hanem arról, hogy hogyan vásárolnak a piacon. Igaza is van. Viszont, ha még igaza van Hérakleitosznak, aki megállapította, hogy kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni, akkor talán az is igaz, hogy kétszer nem készíthető el ugyanaz a recept. Persze, vannak helyek, ahol ezt is tudják.

Ugron Zsolna a másik szerző, akit most azért említek, mert 2013-ban megjelent szakácskönyve, a Hét évszak nem csak recepteket, hanem történeteket is tartalmaz. Nem sokat, de olyanokat is, amelyek arról szólnak, hogy az a bizonyos étel, melynek a hozzávalóit oly sok időn keresztül gyűjtögette, kereste rá az alkalmat, vagy a műgonddal megtervezett karácsonyi lakoma… nem úgy sikerült, illetve semennyire sem. Nem is a szakács hibájából, hanem mert kilyukadt a radiátorcső, vagy mert a kutya lelökte az asztalról a tortát. De a balesetből emlék lett, a nagyra tervezett lakomából pedig kisebb, vagyis volt, csak nem úgy, ahogy tervezték. Viszont jól érezték magukat így is.

Hogy akkor az emberek meg a receptek is állandóan változnak? Ez lenne a nagy tanulság? Inkább az, hogy tudjuk jól érezni magunkat akkor is, ha nem úgy sikerül.