A gyűlölet ellen

2022. október 13., csütörtök
Megtalálták az elkövetőt, holtan. Az albérletünktől néhány utcányira ölte meg magát. Itt mászkált, miközben aludtunk. Miközben anyák, családok az éjjel közepén olyan telefonhívást kaptak, amelyet senki sem akar megélni: megölték a gyereküket.

2022. október 14., péntek
Gyűlölet elleni menet Pozsonyban. Remegő végtagokkal indulok el. Nem lesz könnyű ott állni, ahol halottak feküdtek. Szerencsére sokan vannak, bár nem elegen. Az elnöki palotától sétálunk fel a tett helyszínéig. Az elnöki palota előtt szivárványos zászló lobog. Ilyenre még nem volt példa. Legalább az elnökünkre büszkék lehetünk, ha az ország többi vezetőjére nem is. A Vár utcában (Zámocká) mozdulni sem lehet. Faltól falig állnak azok, akik elítélik a gyűlöletet. Fél óráig tartott felérni a Tepláreňhez, a bárhoz, ahol terrortámadás történt. Beleborzongok, amikor le kell írnom ezt a szót. Azt hittem, biztonságos helyen élek, egy olyan országban, ahol az ilyesmi nem fordulhat elő. Persze, én is éreztem, észleltem azt a homofóbiát, azt a fasiszta, nacionalista magatartást, aminek sajnos egyre többen a követői. De valamiért azt gondoltam, hogy a legtöbbjük csak a fotelben ülve nagyszájú, nem lenne képes ilyesmire. Tévedtem. A megemlékezésen csend van. Nem ehhez szoktam, ha tömegbe megyek. Nincs nevetés, zene, hangos beszélgetés. Kis csoportokban beszélgetnek az emberek. Még az idő is borongós.

Kötelességemnek éreztem, hogy kimenjek. Nem csak azért, mert újságíró vagyok, hanem azért is, mert engem az elfogadásra neveltek. Meg én is kisebbségi vagyok. Ahogy az áldozatok is azok voltak. Meg persze azokért a barátaimért, emberekért, akik az LMBTQ+ közösséghez tartoznak. A kisebbségeket valahogy mindig gyűlölik. Ki kellett menni.

Pánikbeteg vagyok. De itt nem volt mitől tartanom. Tudtam, hogy ha bármi történne, a tömeg egyként sietne a segítségemre (ahogy ez aztán egy résztvevővel meg is történt, a beszédek alatt valaki összeesett, ismeretlenek istápolták, majd hívták a mentőt).

A Tepláreň előtt gyertyák, koszorúk, személyes tárgyak, üzenetek. Amott egy doboz cigaretta, odébb ropogós csirkefalatok (gondolom, ezek voltak az áldozatok kedvencei). Remegő kezekkel próbálok gyufát gyújtani. Nem megy. Valaki hátulról öngyújtót nyom a kezembe. Fellobban a láng, leteszem a gyertyát. Öntudatlanul teszem zsebre az öngyújtót. Hallom, ahogy mellettem 4-5 éves forma gyerekeknek magyarázzák a szüleik, hogy mi történt. Türelmesen, gyereknyelven, de nem szépítve a történteket. A kicsik nem értik. Én sem értem, pedig húsz évvel idősebb vagyok náluk. Az ilyesmit nem lehet megérteni. A koszorúk mellett az áldozatok közeli barátai zokognak, toporzékolnak. A csendet szipogás, elkeseredett kiabálás töri meg. Kap mindenki, a politikusok, a sajtó. Megértem. Nem tudom, mit tennék, ha az én barátaimat gyilkolnák meg. Az LMBTQ+ közösség tagjai félnek. Eddig is rengeteg atrocitás érte őket, de ilyen kegyetlenség még nem fordult elő. Egymást ölelik, vigasztalják. Dühösek, félnek, kétségbe vannak esve, gyászolnak.
Elindulok lefelé. A társaimmal, akikkel együtt jöttünk, elszakadtunk egymástól, de lent megvárnak. Idegen nő lép oda hozzám, mosolyogva kéri vissza az öngyújtóját. Amikor szabadkozva adom a kezébe, csak megsimítja a vállam.
Az Sznf tér tele. Beszédek követik egymást. A tömeg lassan kezd oszlani, mi is hazasétálunk. Nem tudtam sírni. Végig azt éreztem, hogy sírnom kell, de nem tudtam.

Október 16., vasárnap
Újabb menet, újabb megemlékezés, tüntetés. Ezúttal fordítva: az Sznf téren találkozunk, onnan megyünk a parlamenthez, útba ejtve a tett helyszínét is. Ez az összejövetel más hangulatú. Sokkal inkább érezni a dühöt, a forradalmi hangulatot. Nem, nem jó kedvet. Azt érezni, hogy nem hallgathatunk tovább. A tömeg (ami ezúttal sokkal kisebb, mint pénteken) hallatja is a hangját. Bár hangosak, amikor a Tepláreň előtt sétálunk el, síri csend lesz. Néhányan újra gyertyát gyújtanak, megállnak egy pillanatra. Aztán a parlamenthez érve újra felerősödik a tömeg hangja. Vasárnap inkább a támadást ért közösség tagjai jöttek ki. Nem szeretnék, hogy az eset csak egy jó marketingfogás legyen. Nem szeretnék, hogy csupán egy hétig legyenek érdekesek a médiumok számára. Igazságot, egyenlőséget szeretnének. Mert emberek, emberi jogokkal.

Sokan beszélnek arról, hogy kompromisszumot kéne kötni. De miben? Itt evidenciákról van szó. Az LMBTQ+ nem lobbi, nem propaganda. Identitás, kisebbség. Ugyanolyan, mint például a szlovákiai magyar. A fű zöld. Az LMBTQ+ közösség tagjai ugyanolyan emberek, mint bárki, akiket ugyanolyan jogok kellene, hogy illessenek. Egyforma egészségügyi ellátás, szexuális oktatás, egyenlő esélyek a munkapiacon, örökbefogadás, házasság. Ha a fű zöld, nem egyezhetünk ki abban, hogy türkizkék. Ha az LMBTQ+ közösség tagjai emberek, nem egyezhetünk ki abban, hogy illessék meg őket jogok, de azért házasodni, meg örökbe fogadni ne akarjanak.

A Vasárnap a családok magazinja, minden családé.