Az opera mint misztérium

Jan Assmann A Varázsfuvola című műve, akárcsak annak tárgya, maga is remekmű: egyszerre érzékeny elemzés, mely egyetlen hangot sem hagy figyelmen kívül, egyszerre kultúrtörténeti örvény, mely az opera mögöttes rituáléjába szippant, és egyszerre ragyogó esszé a létbe szorult isteni misztériumok (melyek egyike a zene is) megismerhetőségéről. Az elemzés Peter von Matt megállapítását fogadja el evidenciaként: a Hamlet és a Mona Lisa mellett épp ez a Mozart-opera kultúránk harmadik legtalányosabb alkotása. Nem könnyű még csak lajstromba venni se azokat a jelentős írásokat, melyek Mozart zsenialitásával foglalkoznak: Assmann viszont olyan távlatot teremt, ahonnan szinte az evidencia erejével képes hitelesen szólni (ő ugyanis amellett, hogy korunk emblematikus kultúrtörténésze, neves egyiptológus, a luxori ásatások vezetője)…

Jan Assmann A Varázsfuvola című műve, akárcsak annak tárgya, maga is remekmű: egyszerre érzékeny elemzés, mely egyetlen hangot sem hagy figyelmen kívül, egyszerre kultúrtörténeti örvény, mely az opera mögöttes rituáléjába szippant, és egyszerre ragyogó esszé a létbe szorult isteni misztériumok (melyek egyike a zene is) megismerhetőségéről. Az elemzés Peter von Matt megállapítását fogadja el evidenciaként: a Hamlet és a Mona Lisa mellett épp ez a Mozart-opera kultúránk harmadik legtalányosabb alkotása. Nem könnyű még csak lajstromba venni se azokat a jelentős írásokat, melyek Mozart zsenialitásával foglalkoznak: Assmann viszont olyan távlatot teremt, ahonnan szinte az evidencia erejével képes hitelesen szólni (ő ugyanis amellett, hogy korunk emblematikus kultúrtörténésze, neves egyiptológus, a luxori ásatások vezetője). A szabadkőművesség, a rózsakeresztesség, az egyiptomi misztériumvallások, a zenei allegorizmus és a barokk eredendő misztikumigényének jegyében Assmann a művet nem a mese és a misztérium többé-kevésbé szétforgácsolódó konstrukciójaként értelmezi, hanem misztériumjátékként. Spirituális alkímia ez, de a rítus maga fontosabbá válik a végeredménynél. A darab befogadása különféle korosztályok számára nyújt „evidens” élményt: épp ez a rétegzettség sejteti, hogy itt mindig többről van, és mindig többről lehet szó, mint amit hallunk. Assmann zseniálisan küzd meg korunk paradigmatikus felvilágosodás-ellenességének mániájával is, miközben egyszerre készít rekonstruáló és nyitott olvasatot. Az opera hordozója természetesen a zene, de Assmann szellemesen védelmébe veszi a „duplafenekű” szöveget is: „a szöveg maga sem olyan szimpla, netán egyenesen lapos, mint amilyennek sokan vélik. Képzeljünk csak bele Wagner Parsifaljába egy Papagenót, aki a Grál-rítusokat parodizálná!”

A társadalmi ellentétek és a zenei idiómák vizsgálatakor bontakozik ki a legvilágosabban egy ellentétpárokon alapuló zenei mintázat, melynek csúcsán a „modern, szentimentális áriák” állnak a buffoneszk „janicsárzenével” és a népies dallamokkal szemben, mígnem a koloratúráriák az opera seria öröksége révén a babona (az Éj Királynője) megjelenítői lesznek, az igazság sarastrói világát az egyházi énekek hagyománya, illetve a „szabadkőműves-zene szakrális stílusa” béleli ki. Ez a séma érzékelteti Assmann módszerének áttekinthetőségét és erővonalait. A Varázsfuvola című, Tatár Sándor kiváló magyarításában olvasható Assmann-mű nem könnyű olvasmány: ha mindjárt partitúrát nem is, de egy szövegkönyvet és egy remek felvételt mindenképp érdemes beszerezni hozzá.

(Jan Assmann: A varázsfuvola. Opera és misztérium, Budapest, Atlantisz, 2012.)

Értékelés: llllllllll

Csehy Zoltán kritikai rovata

 

Címkék 

Ajánló