„Meguntam a nyilvánosság bizonyos módozatait, mást csinálok”

A megszelidült Macskadémon

Karafiáth Orsolya költőnőt talán azoknak sem kell bemutatnunk, akik nem sűrűn olvasnak verseket. „Kultúrdémonságról”, irodalomról, színházról, zenéről és bestiáriumról

„Most a színház érdekel” (Marjai Judit felvétele)

CSAPODY KINGA

Mikor már elkezdene aggódni az ember, hogy nem látta őt egyetlen főzős-, pókeres-, focis tévéműsorban sem, akkor kiderül, hogy nem veszett ki belőle az örökmozgó, csak épp újabb nagy dobásra készül.

Horror-vígjátékmusicalt írtál. Kissé bizarrnak tűnik elsőre a műfajmegjelölés, de a Madách Színház vevő volt rá, a napokban mutatták be. Hogyan kell elképzelnünk ezt a Macskadémont?

Az alapötlet már régen megvolt, évekkel ezelőtt, de a forma más lett volna: gyerekeknek szóló mesekönyvben gondolkodtam, ami egyszerre valamiféle képregényes rémisztgető is, természetesen ezt is Filó Verával alkottuk volna meg. Ez ötlet nem veszett el, de kaptam tavaly januárban egy telefonhívást az addig számomra ismeretlen Bella Mátétól, hogy nincs-e kedvem pályázni a Madách musicalpályázatán, két napunk van a téma leadására. Az idő szűke miatt bedobtam a már adott címet, aztán elkezdtem gondolkodni a megvalósításon. Épp jókor jött ez, mert akkor határoztam el, hogy eddigi tevékenységeimet beszüntetem. Meguntam a nyilvánosság bizonyos módozatit, mást csinálok. A macskadémonról magáról egyébként egy tibeti legendagyűjteményben olvastam, és rögtön éreztem, az én macskám ilyen: szerelmes belém, mint a ház úrnőjébe, és mindenkit elűz mellőlem. Közben jött az, hogy kell valami csavar: mire menjen rá a démon? Hát az emberi gyengeségekre. Egy régi albérletem, egy budai kis villaszerűség volt a minta, így lett Máté bácsi, egykori szomszédom a rozzant alkoholista mintája, a nagymamám a hiú Bori néni életre hívója, a pasim lett András, a depressziós negyvenes újságíró, én pedig Orsi, az állandóan fogyókúrázó, határozatlan szingli. A mese már magát szőtte, a dalok adták a vázat – ezek voltak meg ugyanis előbb, legalábbis a többségük, Bella Mátéval szuper volt együtt dolgozni. Kifordított, szürreális világot hoztunk így létre, ami egyfelől nagyon vicces, már ha van kedvünk magunkon nevetni…

Nagyon úgy tűnik, hogy ha egy téma foglalkoztatni kezd, akkor az átszövi az egész világodat. A Cigánykártya című kötet után a Macskadémonhoz kapcsolódóan új fotósorozat is készült (Marjai Judittal ismét), amit legutóbb egy hajléktalan kínált nekem a Fedél Nélkül címlapján. Az emberek nem csak a neved ismerik, de arcot is tudnak kötni hozzá. Ezerféle dolgot csinálsz. El tudod dönteni, hogy melyik fontosabb: az olvasók/nézők/hallgatók elismerése, vagy a szakmáé? Van metszéspont?

Valóban, fixált típus vagyok, jelenleg is egy macskás zenei-irodalmi programot csinálunk, amelynek premierje áprilisban lesz az egykori Szikra moziban, Tóth Evelinnel és Másik Jánossal. Ebben a nő macskatermészetét domborítjuk ki, erős anyag lesz. A Maffia-Klub-bal kezdődött, abban szerepelt először egy Cirmoska nevű lefagyasztott baljós macska, és innen nem volt megállás. Még nem fulladt ki a téma, újabb és újabb ötleteim vannak – meglátjuk. Az az igazság, hogy nem tudom, mi érdekeljen, alapvetően nekem egy a fontos: amíg alkotok, elragadjon valami. Ha nem csinálok valamit, megzuhanok teljesen, naponta többször is, így keresem a dolgokat, amibe kapaszkodhatok. De mindent hamar elunok, így volt a szereplésekkel is: ha már ismerem egy adott közeg szabályait, onnantól nem érdekel. Most a színház érdekel, ki tudja meddig. Persze jó, ha pozitív visszajelzést kapok, de a negatív sem tántorít el. Már rég feladtam volna mindent, ha túlságosan megrázna, ha lehúznak. Viszont sajnos a lehetőséget függenek a visszacsatolásoktól, és nekem szükségem van lehetőségekre. Most egyébként keresési szakaszban vagyok, nem tudom, merre vetődöm…

Címkék 

Ajánló