Woody Allen, akiről nem tudjuk azt gondolni, amit régen – a Jókai Színházban sem

A Jókai Színház Játszd újra, Sam!-ét nézve szembesülök vele, amit egy ideje már sejtek, mégpedig, hogy elromlott bennem valami: Woody Allen poénjai, melyeket egykor felülmúlhatatlannak véltem, kiüresedtek.

Kettős teher nehezedik Olasz István vállára, aki a darab főhősét, Allen Felix karakterét alakítja. Az 1972-es filmklasszikus főszerepét Woody Allen játszotta, Olasz Istvánnak így egy kulturális ikon bőrébe kell bújnia, ráadásul azzal a tudattal, hogy ennek az ikonnak megvan a legendás magyar megfelelője Kern András személyében. 

Kern nemcsak Allen szinkronhangja, hanem színpadi alteregója is: a Játszd újra, Sam! két éve ünnepelte a darab bemutatójának 40. évfordulóját a Vígszínházban – ez alkalomból maga Woody Allen gratulált videóüzenetben Kernnek. 

Olasz István mindent megtesz azért, hogy megteremtse a filmbeli Allen-karizmát. Tipikus Woody Allen-gesztusokat használ, miközben hol a saját dilemmáit boncolgatva szól a közönséghez, hol a fantáziavilágába bújik, hol pedig a nőket próbálja – a filmbeli karakter esetlen módján – lenyűgözni. A Játszd újra, Sam! a kontrasztjával bűvöli el a nézőjét, azzal hogy vászonra, esetünkben színre viszi Humphrey Bogartot is (a színpadon Matusek Attila), a kőkemény férfisárm megtestesítőjét, aki a neurotikus Allen képzeletében foglal el – nem kis – helyet.

Elsőéves egyetemista voltam, amikor beköszöntött életembe Woody Allen. Megnéztem az összes filmjét, ami elérhető volt és elolvastam tőle mindent, ami a kezem ügyébe került. A narcisztikus-neurotikus entellektüel figurája, aki szarkasztikus hangnemben vetíti magára a freudi pszichoanalízis fogalmait, elsősorban azért volt végtelenül szimpatikus, mert pellengérre állítja a klasszikus férfiideált. Nem daliás, nem délceg és nem macsó, bevallja a szorongásait, na meg jócskán túl is tolja azokat – a végletekben őrlődik, hol végtelenül magabiztos, hol végtelenül elkeseredett.

Woody Allen újfajta maszkulinitást teremtett, melynek igazáról szarkasztikus humorával és meglepő asszociációival győzi meg közönségét. Olyan természetességgel kapcsolja össze a fennköltet az abszurddal, a komolyat a banálissal, hogy valójában nem is értjük, előzőleg miért gondoltuk azt, hogy ezek ne tartoznának össze. Közben imádjuk a gondolatait: filmjei, csakúgy mint gördülékeny stílusban írt prózája, bővelkedik irodalom- és filmtörténeti utalásokkal – ennek klasszikus példája a Játszd újra, Sam!, amely egy hollywoodi filmklasszikust, a Kertész Mihály rendezésében készült Casablancát (1942) veszi alapul.

Woody Allen kulturális ikon, legenda, aki beletrafált a posztmodernizmus nihiljébe. Itt az ideje azonban, hogy feltegyük a kérdést, hogy egészséges-e az általa teremtett maszkulinitás.

Az én Woody Allen-korszakom nagyjából két évtizeddel azt követően zajlott, hogy elsimult az eset, amelyből 1992-ben kis híján botrány kerekedett – és nem sokkal azelőtt, hogy újraéledt.

Az, hogy Woody Allen szexuálisan zaklatta örökbefogadott lányát, Dylan Farrow-t, Mia Farrow-val való szakítását követően került felszínre a kilencvenes évek elején. A szakítás oka az volt, hogy Mia Farrow rájött, hogy Woody Allen viszonyt folytat örökbefogadott lányával, Soon-Yi Previnnel (akinek Woody Allen nem volt a nevelőapja). Allent védelmébe vette akkor a közvélemény és Mia Farrow másik örökbefogadott gyereke, Moses is, akik szerint a szexuális zaklatás Mia Farrow kitalációja – Farrow így akart bosszút állni a férfin, aki megalázta.

„A szív azt akarja, amit akar” – mondta akkor az 56 éves Woody Allen a 21 éves Soon-Yi Previnnel való kapcsolatáról. A lányt feleségül vette és az elkövetkező több mint húsz évben zavartalanul folytatta filmes karrierjét. Az pedig továbbra is felfelé ívelt: a legelismertebb színészek vették megtiszteltetésnek, ha filmjeiben szerepeltek.

Aztán jött a Me Too-mozgalom, Woody Allen zaklatási ügye és fiatalabb nőkkel való viszonyának kérdése pedig újból terítékre került. Woody Allen viselt dolgai és fiatal lányok iránti rajongása, ami egyébként filmjeiben is megjelenik (például az 1979-es Manhattenben, amelyben Allen egy 42 éves, kétszer elvált filmkritikust játszik, partnere pedig egy 17 éves lány), arra késztették a világot, hogy újra elgondolkodjunk a művészetet érintő alapvető etikai kérdéseken. Miért véljük azt, hogy a művészet teljes mértékben elválasztható a művész személyes életétől? Ha valóban elválasztható lenne a kettő, akkor mi szolgál a művészet alapjául?

Márpedig a történetek ugyan fiktívek, de nem elvonatkoztathatóak attól, amit az alkotó megélt: a történetek mindig a mesélő mélyen személyes élményeiből indulnak. Az író bele kell, hogy helyezzen egy darabkát önmagából a történeteibe, még akkor is, ha a tényeket átformálja. Woody Allen alkotásaiban azonban még az átlagosnál is hangsúlyosabb az író-rendező saját ízlése, a saját életszemlélete és világlátása – nem véletlen, hogy a neurózissal küszködő New York-i entellektüel karaktere végigvonul filmográfiáján és prózáján.

Nézem a Jókai Játszd újra, Sam!-ét, és azzal kell számot vetnem, hogy valami visszafordíthatatlanul megváltozott bennem. Nyilván a kulturális diskurzus hatására. Talán én is tanultam, tapasztaltam valamit az elmúlt évek során. Figyelem Olasz István csetlő-botló, önmarcangoló figuráját: az egykor imádnivaló karakter cinikusnak hat, önmagát akarja igazolni. Nem színészet kérdése ez, hanem az, hogy kulturálisan meghaladtuk a figurát: felismertük, hogy ez a fajta egocentrizmus nemcsak humoros, hanem mérgező.

Milyen a női karakterek szerepe Woody Allen filmjeiben? Hostomský Fanni öt szerepben tűnik fel a Jókai színpadán, minden egyes karakter az elvált Allen potenciális kiszemeltje: hol nimfomániás, hol pedig cseh metálrajongó (a darab legötletesebb pillanatai azok, amelyekben tetten érhető a hazai magyar szemlélet). Holocsy Katalin Nancyje humorosan hozza a butuska csajszi háborgásait, Kiss Szilvia pedig ugyanolyan elbűvölően szende, mint Diane Keaton az 1972-es filmváltozatban. Woody Allen filmjeiben a nők – nos, jelen vannak. Hogy milyen fényben tűnnek fel, az attól függ, milyennek ítéli meg őket a főhős.

Kérdés, hogy mi volt a Jókai Színház célja a Játszd újra, Sam!-mel. Mit gondol a közönségéről és vajon mennyire tartja fontosnak, hogy irányadó legyen? Bosszantó, hogy a rendezés nem feltételezi a nézőkről, hogy ismeri a Casablancát. A színdarab a film ikonikus zárójelenetével indul, kitölti az első negyedórát, sőt, azzal is zárul (a végén már csak pár percet és a The End feliratot látjuk belőle). Maga a filmrészlet Woody Allen filmjében is ott van, szóval ezt írjuk a filmhűség szándékának a számlájára. Az azonban, hogy a díszlet nagy részét Humphrey Bogart alakját ábrázoló poszterek teszik ki, az igencsak szájbarágósan hat – a filmjelenet és a főszereplő fantáziavilágának összekapcsolását simán rá lehetett volna bízni a Bogartot alakító Matusek Attilára. 

Woody Allen kitörölhetetlen a művészetekből. Bőven megértünk rá azonban – és merem állítani, a hazai magyar kultúrafogyasztók is –, hogy újragondoljuk Woody Allen szerepét a kortárs művészetekben. Illetve hogy rábízzuk a kortárs művészekre: döntsék el, mi az, amit érdemes meghagyni tőle és mi az, amit jobb elengedni. Ami etikai szempontból aggasztó, azt ne tálaljuk a közönségnek. Ami elbűvölő volt egykor, az nem feltétlen egészséges ma.