Volt egy fiú…

Az ő emlékére írta Szigeti Ferenc a Requiem című dalt, amelyet a west coast ihletésű banda minden élő fellépésén eljátszik. A szám a magyar rocktörténet kultikus darabja, valószínűleg az is ismeri, aki nem követi a Karthago karrierjét. Hatala Csenge a következőképpen vezeti fel a problémát: „De vajon mi történt azzal a tizenhat éves fiúval 1981. február 13-án a székesfehérvári Köfém Sportcsarnokban? Halálának okát a mai napig csak találgathatjuk. Különféle legendák keringenek arról, hogy az akkoriban elterjedt szipuzás vagy a gyógyszerekre ivott alkohol áldozata lett, vagy netán összetaposta a tömeg. Esetleg a három így együtt. Akármi is történt, a tragédia körülményei a mai napig tisztázatlanok.”

A kultnyomozó megszólaltatja a lehetséges tanúkat, mindazokat, akik valamilyen kapcsolatban voltak Dezsővel, az élő barátokat, hozzátartozókat, és erőltetett kommentárok nélkül közli az emlékeiket. Eközben a Karthago jóvoltából bepillanthatunk a dal születésének kontextusába, és képet kapunk a rockegyüttes működésének részleteiről is. Összességében a könyv megrajzolja az adott korszak kulturális és társadalmi horizontját, innen nézve a kultnyomozás sikeresnek mondható. A szerző az intim szféra sérthetetlenségét tiszteletben tartva közelít a témához; alapvetően ennek köszönhető, hogy a mozaikból – részben – az olvasónak kell összeállítania a képet; százszázalékos biztonsággal nem állít a könyv olyasmit, amit felelőtlenség lenne kijelenteni. Mégis sokkal közelebb jutunk a fiú halálának körülményeihez.

A szóban forgó kultnyomozás azonban nem csak ezért hasznos és izgalmas vállalkozás. Különösen fontos ugyanis az eljárás módszertana, amely lezáratlan és továbbgondolható több szempontból is. Egyrészt a ténytisztelet – természetesen – az oknyomozó újságírás sajátja, s ennek megfelel a kutatás szabályrendszere. (A tanúk mellett nagy hangsúlyt kap a korabeli médiaszövegek előbányászása, még ha ez jelen esetben alig vezet eredményre, hiszen a történteket anno nem dokumentálták megfelelően, vagy ha igen, eltűntek a papírok.) Másrészt a könyvben felvonultatott anyag médiatörténeti jelentőségéhez aligha fér kétség, az olvasó ráláthat egy korszak zenei világának furcsaságaira (olykor visszásságaira) és kulturális közegére. Harmadrészt – és ez igen lényeges –, szempontokat kaphatunk egy szubkultúra-kutatáshoz, hiszen a 70–80-as évek rockzenei szubkultúrájának szereprepertoárja és identitáskínálata mellett a csövesek életmódjának, viselkedésének, életszemléletének is kellő teret szentel a könyv. Negyedrészt, a kutatás elmozdítható a politikai diskurzuselemzés irányába is, hiszen a Karthago és az akkori rockbandák nem légüres térben mozogtak, számos daluk reflektált az ideológiai közegre, nem is beszélve a lemezkiadás körüli bonyodalmakról, a betiltásokról és az esztétikai ideológia által diktált elvárásokról. Ötödrészt, a szerző megjegyzései és a kommentárjelleg miatt a társadalmi filológia is releváns kontextusa lehet az ilyen típusú kutatásnak. Ebből az öt szempontból és módszertanból sok-sok mindent felvillant Hatala Csenge könyve, ezért remek kiindulópont lehet bármelyik elmélyítéséhez.

Fontos könyv tehát a Requiem, nemcsak azok számára, akik nosztalgiával tekintenek az adott időszakra, és kedvelik a Karthagót, hanem azok számára is, akiket éppen az ilyen típusú kultnyomozás győz meg a kultúrakutatás hatékonyságáról. Hatala Csenge munkája után minden bizonnyal egy kicsit máshogy hallgatjuk majd a Karthago Requiemjét.

H. Nagy Péter

Hatala Csenge: Requiem. Athenaeum Kiadó, 2017. 156 oldal.