Visky Andrással a legtöbbet tanulhattuk önmagunkról

Élettörténetének töredékeit, melyek kudarcok fejezeteiként tárultak elénk. Mégis vezettek valahová, megérkeztek egy várva-várt végponthoz. A felszabaduláshoz. Visky Andárs kitelepült. Egész személyével, legbelsőbb lényegével. Megtalálta a megfelelő formát, azt a megszólalási módot, mellyel a legközelebb kerülhetett hozzánk. Meglelte a mondatok ritmusát, zeneiségét. Történetté tette tenmagát, családi legendáriuma vált valósággá. A megrendítő és felemelő történetek gerincét a Kitelepítés című könyve képezte, melyet nem (f)elolvasott, inkább lehívott. A legkisebb, felnőtté érő gyermek szempontjából. A hetedik keresztet cipelő, mindenki által beburkolt kölök – aki akkoriban még olyan hülye lehetett, mint a kerítés – megígéri édesanyjának, megírja mindazt, amit elszenvedtek. Nem bosszúból – azt kiragadta a indulatok világából –, inkább elégtételként, mivel náluk nem volt megengedett az általános gyűlölet. Tilos volt a megsértődés, az önsajnálat, ellenben a humor kötelező. A spiritualizálódott, mélyen hívő (noha református lelkész) apa például megjegyezte, milyen szerencse, hogy Ceauşescu börtöneibe kerülhetnek, bár a famíliának más elképzelései voltak a szerencséről. Az akkori tömlöcök akár akadémiai továbbképzéseknek, nyelvtanulási lehetőségeknek is bizonyulhattak. Nem is beszélve a fogolyszolidaritásról, a lélek szabadságáról… 

A legutóbbi látogató mérnöki precizitással rendezett be (f)elénk egy színházat, noha mi, nézők, inkább olvasókká váltunk, és szinte mindegy is volt, hol nyitotta fel magát. Bele tudott léptetni minket a saját családtörténeteinkkel, ami által elnyerhettünk egy olyan állapotot, mely már-már szerzetesi dolog. A mérhetőről és mérhetetlenről mesélt. Kibírhatatlanul szépen. Megértinve, nem megcsinálva. Közössé(givé), elmondhatóvá, univerzálissá téve az élményt. Amint azt az Esterházy gróf(nő) nem mondaná: jól organizált kirándulássá. Kertészi mélységekkel és magasságokkal. 

Fej- és elszámolásai, fogságtapasztalatai, helyzetértékelései során érintette még az egyetlen létező kultusz, a siker romboló rítusait, a kézzelfogható román történelmet, a félelem és reszketés, a megaláztatás begyakorolt rituáléit (pl. házkutatások), a prózaírók mindennapjainak struktúrálhatatlanságát… Jól csengő, muzikális, farkincás, szimbolikus prímszámokkal, részecskefizikai fordulatokkal. 

Jól helyben hagyott minket. Lelkileg, mentálisan, pszichésen… Ebben a dús, mélyre szakadó, nehéz, sűrű lelkigyakorlatban, melybe' mindannyiunkat elhelyezett. Olyan helyre kerültünk, ahol a legtöbbet tanulhattunk önmagunkról.

Kaszás Dávid