Kultúra

Vészkijárat a tengerre 

Krasznahorkai László a Báró Wenckheim hazatér című regénye után azt nyilatkozta, nem ír több regényt. És valóban, az azóta megjelent három könyve közül egyik sem regény, viszont a háromból kettő műfaját tekintve annál érdekesebb intermediális vagy épp összművészeti alkotás, projekt lett.
Lovas Emőke

2019. november 22. 19:30

k

A tavaly napvilágot látott A Manhattan-terv a fotóművészetet és a szöveget kapcsolja össze: szövegterek és városterek dialógusa a könyv, melyben Krasznahorkai radikális, könyörtelen szövegeit Ornan Rotem fotói ellensúlyozzák és egészítik ki. A legutóbbi, idén októberben megjelent Mindig Homérosznak című menekülésmanuál a szöveg és a képek (Max Neumann festményei) mellé Miklós Szilveszter dzsesszdobos és improvizatőr zenéjét is játékba hozza.

Krasznahorkai három utolsó könyve (is) meneküléstörténet. Míg A Manhattan-terv című városnaplóban New York térképén bolyongó szerző kilátástalan helyzetéből egy új mű bejelentése jelenti a kiutat, az Aprómunka egy palotáért Hermann Melvilljét a saját őrült, rögeszmés ideája, egy megközelíthetetlen, a potenciális olvasók előtt örökre zárva maradó, önmagáért létező könyvtár eszméje készteti menekülésre, a Mindig Homérosznak „hőse” nem annyira konkrét személy, mint inkább a 21. század állandó üldözöttségben gyökerező létélménye, univerzális tapasztalata.

Bár van Krasznahorkai könyvének „központi alakja”, de az egy nevétől, múltjától, jövőjétől megfosztott ember, aki Isztrián, Abbázián és Dalmácián keresztül, Polától Fiumén át menekül egy szintén meg nem nevezett fenyegetés elől, egészen a Mljet-szigetre, amely Homérosz Odüsszeiájának egyik állítólagos helyszíne, ahol Odüsszeusz Kalüpszó rabjaként élt, amíg a nimfa az istenek nyomására szabadon nem engedte az ithakai hőst.

A szöveg, amely kizárólag magára a menekülésre koncentrál, 19 fejezetből áll, a fejezetek mindegyike egyfajta „menekülési útmutató”: hogyan viselkedjen a menekülő ember védett helyen, tömegben, terepen, hogyan viszonyuljon az őt körülvevő arcokhoz, hithez, élethez, halálhoz, (saját és mások) őrületéhez, hogyan válassza meg az útvonalat... Mindez Krasznahorkai jellegzetes hosszú mondataiban, amelyek félelmetes összhangban vannak a kifulladás határán levő, menekülő ember rögeszmés monológjával. Krasznahorkai hosszú, lüktető mondatainak eleve elementáris viszonya van a zenével, és a szövegnek ezt a lihegő-lüktető voltát Miklós Szilveszternek az egyes fejezetekhez rendelt, zaklatott dobimprovizációi a végletekig erősítik. A zene az egyes fejezetek elején szereplő QR-kódok beolvasásával vagy a könyv végén szereplő linkeken érhető el. „Max Neumann festményei, Miklós Szilveszter zenéje nem kiegészíti, alátámasztja vagy illusztrálja Krasznahorkai László szövegét, hanem ők, hárman, három különböző irányból mondják ugyanazt”– írja a könyv fülszövege.

A Mindig Homérosznak szereplője, ez a mániákus rábeszélő a kifulladásig mondja a saját történetét, és ebből a zaklatott elbeszélésből megszületik egy univerzum, melyben a legmélyebb, mindent átható érzés éppen a félelem. A „félelem iszonytató ereje hozza létre a kultúrát”, és ez az a „generális erőközpont, ahonnan felpárállnak az istenek”.

A 19 fejezet mindegyikéhez egy-egy Max Neumann-festmény van rendelve. A Krasznahorkai-próza és a Neumann-képek ilyen szoros együttállását nem először olvashatjuk-láthatjuk, hiszen szerzőpárosuk a 2010-ben megjelent ÁllatVanBent című kötetet is együtt jegyzi. Míg az ÁllatVanBent képeinek mindegyikén egy jellegzetes, minimalista, doboztérbe zárt kutyaalak látható, addig a Mindig Homérosznak szövegeihez rendelt festményeken emberalakok szerepelnek, melyek arcot adnak a halálos rettegésnek, reménytelenségnek és fenyegetettségnek. De egy képen megjelenik a korábbi kötet vázlatosan megrajzolt kutyatorzója is. Az ÁllatVanBent drámai monológjának alapélménye pedig szintén a menekülés: „Hisz úgyse sikerül se elbújnotok, se elpucolnotok, se elkotornotok, de azért csak meneküljetek, bár nem lehet, mert menekülni, azt már nem lehet, mert itt vagyok, itt, egészen közel, ha lenne szagom, már éreznetek kéne, ha lenne formám, már látnotok kéne, de nincs se szagom, se formám, mert nem férek el semmiben, mert csak gyűlölet van bennem, csak undor, csak félelem, csak gyűlölet. Nem értek el soha. Ha kijutok innen.”

Az Odüsszeia eredetije sem mutat egyértelmű befejezést, és Krasznahorkai „menekülési kisokosa” is egy csavarral ér véget. Odüsszeusz végzete egy jóslat alapján a tenger felől érkező halál, ezáltal a történetnek ugyan az istenek megbocsátásával van vége, de felbukkan a célzás arra, hogy az emberi élet végessége megmásíthatatlan, a főhős nem szabadul meg a veszedelmektől, sorsa, a jóslat beteljesedése elkerülhetetlen. Egyebek mellett emiatt a „befejezetlenség” vagy továbbgondolhatóság miatt is, a homéroszi eposzok számtalan alkotás ihletői. Krasznahorkai könyvében viszont – bár címe tisztelgés Homérosz előtt – a mítoszoknak már annyi, a szöveg a cím ellenére nem az Odüsszeia klasszikus mintájához tér vissza, sokkal inkább destabilizálja, érvényteleníti, vagy akár alulretorizálja azt. Az öreg idegenvezető hiába próbál rábeszélni egy japán házaspárt arra, hogy megnézzék Mljet szigetét, a japánok az eposz vonatkozó részeinek felolvasása ellenére (vagy talán épp azért) gyorsan menekülnének a helyszínről, a nimfa barlangjában pedig turisták búvárkodnak és integetnek-hahóznak Kalüpszónak.

A krasznahorkai-odüszszeuszi ember létezésének alapélménye a menekülés-vándorlás, a megfeszített figyelem, az istenek általi elhagyottság, a magány és a rituális örökmozgás. A Mindig Homérosznak központi alakjának végzete is a tenger felől jön. Nagyrészt a szárazföldön történő vándorlásának végén, a spliti kikötőben (kényszerből) hajóra száll, és míg eddig a szárazföld korlátai szabtak határt megfigyelői tekintetének, innentől – ebből az odüsszeuszi perspektívából – először vesz észre valamiféle „kiutat”. A tenger így a zaklatott élet feldolgozásának, feloldásának áhított közege lehet. Bár a menekülő reménye, hogy ezúttal megtalálta a menekülési útvonalat, szemben áll a könyv tökéletes reménytelenségével. És vajon tényleg lehetséges-e menekülni a „menekülthelyzetből”? Vagy csak elodázzuk az összeomlást? Létezik valódi menedék, amivel „úrrá lehetünk magán a sorson is”?



Krasznahorkai László: Mindig Homérosznak
Magvető Kiadó, 2019
96 oldal

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Életet menthetnek a láthatósági elemek!

Frissítve

VIDEÓ: Három megyében razziázik a NAKA

402 euró bírságot szabtak ki egy gyorshajtóra a Galántai járásban

Frissítve

Rusko és Kočner először jelent meg együtt a bíróságon

Javult az otthoni gondozás Szencen

Fiát és a nevelt lányát ölte meg vasárnap egy férfi Győrben

Legfrissebb galériák
Olvasta már?

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.