Varjú mint társ és terápia

a

Max Porter regényének öt szereplője van: egy apa, egy fiú ikerpár, egy halott feleség-anya és Varjú. A The Telegraph szerint „vicces” könyv; inkább szellemesnek mondanám.

A helyzet adott: a feleség, a két kisfiú anyja még a történet előtt meghal, halála okáról s körülményeiről nem tudunk, illetve annyi csak a jelzés, hogy „a betegség szünet nélkül dolgozott”. A könyv azt mutatja meg, hogyan viselik ezt a tragédiát a hozzátartozók. És Varjú, aki csak úgy befészkeli magát hozzájuk, részint anyapótlékként („Volt egyszer egy bébiszitter-madár, nevezzük most / Varjúnak”), részint a gyászban osztozóként, mintegy azt demonstrálva, hogy ahol többek közt oszlik meg a gyász, ott könnyebb elviselni. De persze ez csak látszat és matematika, a fájdalom alig-alig elviselhető: „tele a hely súlyos gyásszal, minden felület halott anya” – konstatálja Varjú.

Sorsukat Apa viseli a legrosszabbul, a gyerekek úgy-ahogy elvannak, őt azonban a veszteség paralizálja. Vagyis Varjúnak épp vele van a legtöbb dolga. „Hiányzik a feleségem” – olvassuk egy kilencsoros epizódban: mind a kilenc sor ezt a mondatot tartalmazza.

„Annyira hiányzik, / mint egy hatalmas arany herceg, egy koncertterem, / ezer fa, egy tó, kilencezer busz, egymillió autó, / húszmillió madár és még sok minden más. / Az egész város az ő hiányzása nekem” – olvassuk egy Apa-fejezet végén. A fiúknak annyival könnyebb, hogy gondolatban továbbra is az anyjukkal vannak, beszélnek hozzá, ő pedig válaszol nekik. És a maguk koravén gyerekes módján számos példáját adják ragaszkodásuknak: „Lepisiltük az ülőkét. / Nyitva hagytuk a fiókokat. Azért csináltuk / mindezt, hogy hiányozzon nekünk, hogy / továbbra is akarjuk őt.” S természetesen apjukhoz is jó viszony köti őket: „Néha megmondjuk az igazat. Mi így kedveskedünk / apának.”

A könyv amúgy három részből áll – nem egészen világos, mit szolgál ez a fejezetekre osztás, mert sem a részek témája, sem dinamikája nem változik; talán csak arról van szó, hogy minden rendes regénynek vannak fejezetei... A fejezetek jobbára egy- vagy kétoldalas epizódokból állnak, a cím mindig azt jelzi, ki beszél: APA, FIÚK, VARJÚ. Varjú egyébiránt valóban varjú: csőre van s főleg tolla, egy szép napon bekopog és beront a gyásszal teli házba, vigaszként és a monoton gyászt felforgató minden lében kanálként. A cím innen értelmezve azt jelentheti, hogy Varjú egy tollas állattal társul, mintegy a bánat ellenpólusát alkotva ebben a különös, csonka, de eggyel mégis több tagú családi koreográfiában. (A fülszöveg „a Varjú”-nak nevezi, de nem, ő ugyanolyan hús-vér alak, mint a szomorú ház ember lakói, megilleti hát ez a tulajdonnév.) Az pedig, hogy éppen e háromtagúvá apadt családhoz költözik, alkatából ered: „Az embert csak / akkor nem találom unalmasnak, amikor bánatos” – vallja. Na, ez az árván maradt kis család egyáltalán nem nevezhető unalmasnak.

Az idézetek tagoltságából látható, hogy nem szokásos prózáról van szó: a sorok versszerűen rövidek, legalábbis rövidebbek, mint az oldal szélessége. A szövegképben is sok a versszerű elem: van csupa nagybetűs rész, bizonyos sorok beljebb és még beljebb kezdődnek. És lírainak tartható a sok-sok különös szó és szókapcsolat: ezek vagy a szómágiából eredő poetizmusok (csőrömben / csűrök és csavarok”), dadaizmusok („Egy dobb. / Egy lob. / Egy dugg-ó. / Egy ó-ó-ó.”), vagy a dadogás, a nyelv meg-megakadásának hordozói és kifejezői. Mindahány zseniális megoldás, ez is a fordító, Totth Benedek érdeme.

Apa egyébként könyvet ír, Ted Hughes régi kedvence. Varjú jobbára az ő társa, aki, meglehet, mégiscsak képzelt lény, egy terápia fedőneve: „Majdnem elnevettem magam, ahogy Varjúra / gondoltam, amint betelepszik a dolgozószobámba, / Varjúra, ahogy a csőrével kiállítja a számlát, / Varjúra, akit a háziorvos javasol...” S valójában ebben áll a könyv egyik titka: szabadon annak s olyannak képzeljük Varjút, aminek s amilyennek akarjuk. Könnyen lehet, hogy apa alteregója, vagyis hogy a gyerekek apja néha Apa, máskor meg Varjú. Ám néha például Varjú a legkiszolgáltatottabb a családban. Önmagáról egy helyen így vall: „Szerettem várni, a délután közepén, egyedül / az otthonukban, várni, hogy mikor érnek haza az / iskolából. Elismerem, nem alaptalanul vádolhattak / volna azzal, hogy be nem teljesült anyai vágy- / képekhez kapcsolódó tüneteket produkálok, / de varjú vagyok, és mi, varjak, sok mindenre / képesek vagyunk a sötétben, még anyucit is / tudunk játszani.” Az utolsó szó az apáé: „Megmondtam nekik, hogy ez az őrület Varjúval / véget ért, vállalok néhány plusz tanórát, és nem / foglalkozom többé Ted Hughesszal.”

Szellemes szomorújáték, melyben nem babra megy a játék: anyát és feleséget kell valahogy pótolni, továbbszeretni. A regény az életben maradottak tipródásáról és az elhunyt hiánya elviselhetőségének ötletességéről szól. Rövid, de kifogyhatatlan tárház.

Max Porter: A bánat egy tollas állat, Jelenkor, 2020, 136 oldal

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?