Változó zenei trendek a Szigeten

Vegyük sorra ezeket a fontos kérdéseket a 31. Sziget Fesztivál után, amely nem hozott ugyan nézőcsúcsot, de több látogatót vonzott, mint az utóbbi három év során. Európában csak kevés fesztivál mondhatja el magáról, hogy a világ minden tájáról özönlenek oda az emberek. Szinte mindenütt többségben vannak a helyi lakosok, hiszen a legnagyobb sztárok a nyár folyamán végigturnézzák az európai fesztiválokat, szóval első blikkre felesleges Budapestre utazni, ha odahaza is megnézhetik őket a rajongók. 

A Sziget viszont gyönyörű környezetet, pazar látványelemeket és kiegészítő programokat, egyedi hangulatot és nagyobb komfortot kínál, ráadásul egy nyugati fiatalnak még mindig olcsóbb ez a hat nap, mint odahaza egy 2-3 napos fesztivál.

A hetijegyek 80 százalékát külföldiek veszik meg, már évek óta. A szervezők ugyan idén büszkén közölték, hogy több magyar látogatót fogadtak, mint tavaly, de ezek az érdeklődők inkább napijegyekkel, háromnapos bérlettel, vagy az újonnan bevezetett éjszakai jegyekkel érkeztek.

A 11 milliomodik, örökbérlettel jutalmazott magyar kislány Chappell Roan-koncertre volt csak kíváncsi a zárónapon, de most már évente visszajárhat Ománból, ahol él. Hát, meglátjuk...

A hét folyamán találkoztunk brazil, indiai és ausztrál „szitizenekkel" is, akik ráadásul nem először utaztak Budapestre – beiktatva néhány más európai országot is a nyaralásukba. Ők azt állítják, odahaza ki tudja, mikor láthatnák élőben azokat az előadókat, akik a Szigeten fellépnek. 

Hová tűnt a világzene? 

Mivel 30 éve figyeljük a tendenciákat, feltűnt, hogy folyamatosan csökken a műfajspecifikus programhelyszínek száma. A kétezres évek közepén-végén európai viszonylatban is pazar kínálattal csábító világzenei színpad például mára eltűnt a fesztiválról. Anno ez volt a második számú nagyszínpad a Sziget legtávolabbi csücskében, ahol olyan csúcson lévő világsztárok léptek fel, mint Rachid Taha, a Madredeus, a Värttinä, a Leningrad, a Gogol Bordello, a Boban Markovic Orkestar vagy éppen Robert Plant alkalmi world music-zenekara. Mi, magyarok sehol másutt nem láthattuk volna ezeket az előadókat, hiszen önálló koncertre nem lett volna rentáblis meghívni őket. A nyugatiak pedig kedves ismerősökként fogadták őket – olyannyira, hogy a francia kemping egyenesen a világzenei színpad mögötti részen épült ki. 

Akkoriban még volt roma színpad is, ahol mezítlábas külföldiek egész éjjel ropták magyar cigányok zenéjére, de mi is leragadtunk egy-egy Parno Graszt- vagy Romano Drom-koncertre, nem is beszélve olyan isten adta tehetségekről, mint a cseh Věra Bílá, a macedón Esma Redžepova vagy éppen Django Reinhart francia követői. 

Hová tűnt a metál és a retró? 

Anno külön metálszínpad is volt a Szigeten, hosszú éveken át, méghozzá az idei The Buzz színpad helyén, azaz aránylag központi helyen. Itt olyan legendák léptek fel, mint a Motörhead, az Anthax, a Pantera vagy az Accept – hogy csak a számunkra legemlékezetesebbeket említsük. Ez a programhelyszín 2012-ben szűnt meg érdeklődés hiányában. Helyére később a világzenei színpad került, amely még 5-6 éven át próbálkozott fenntartani a figyelmet, de mivel a legnagyobb nevek is csak maroknyi érdeklődőt vonzottak az utolsó években, költséghatékonysági szempontok alapján végleg megszüntették a színpadot. 

Vagyis radikálisan átalakult a közönség, a fesztiválozók egyre kevésbé voltak kíváncsiak az általuk kevésbé ismert műfajokra. Emiatt vérzett el fokozatosan a bluesszínpad, a komolyzenei színpad, a jazzszínpad és az elsősorban magyar fiatalokra fókuszáló Táncdalfesztivál-színpad is, ahol éjfél után kórusban lehetett üvölteni Korda Györggyel, Dollyval, Soltész Rezsővel és Zalatnay Cinivel szüleink nagy slágereit.

A külföldieknek ezek a nevek semmit sem mondtak, ezért a Sziget közönségének átalakulásával a helyszín elveszítette létjogosultságát. 

Vajon jó-e ez, vagy rossz?

Egyrészt jó, mert a szervezők időben rájöttek, hogy nincs értelme erőltetni a műfaji sokszínűséget, ha nincs rá igény. A magyar népi kultúra skanzenje, a Folkfalu is így járt – tizenöt éve még éjszakákon át ropták ott a frissen tanult mezőségit és csárdást a fiatalok, napközben pedig kosárfonást tanultak – aztán ennek is vége lett.

Ma már szinte nincsenek is tematikus koncerthelyszínek a Szigeten, hiszen a zenei műfajok olyannyira keresztezik egymást, hogy felesleges lenne stílusfiókokba gyömöszölni őket. 

Másrészt rossz, mert a mai „szitizenek” egyre kevesebb új, meglepő, sosem hallott zenei zsánerrel találkozhatnak a fesztiválon, vagyis a szervezők eredeti horizonttágító célkitűzését lassan elfelejthetjük. A külföldi fiatalok vagy biztosra mennek, és pár konkrét fellépőre kíváncsiak, vagy a sajátos atmoszféra és az „olcsóság” miatt választják a Szigetet. 

Mi, külhoni magyarok pedig főleg annak örülhetünk, hogy láthatunk olyan előadókat és zenekarokat, akik nálunk nem annyira ismertek, azaz belátható időn belül nem lépnek fel tájainkon. Szlovákia egyébként is túl kicsi piac a nyugatabbra már arénákat megtöltő előadók számára. De jöjjön két kivétel: a Sziget Nagyszínpadán látott Post Malone és Anyma is fellép a napokban a pozsonyi Lovestream Fesztiválon, és mindkét koncertet szívből tudjuk ajánlani a Vajnory városrész elhagyatott repterére merészkedőknek.

Post Malone ezúttal zenekarral turnézik, nem egymagában, gépzenére, mint 2019-ben, amikor értetlenül figyeltük a Szigeten a lelkes tömeget. Második szigetes koncertje viszont abszolút szórakoztató volt. 

A technosztár Anyma pedig – azoknak, akik szeretik a Nagyszínpadon pendrive-ról zenélő DJ-ket – főleg látványban nyújt maradandót. Miatta kellett megnövelni az amúgy is hatalmas Nagyszínpad hátsó felületét, hogy minél több látványelem kerülhessen rá. 

Az idei legjobb nagyszínpados koncertek

Az első helyen nálunk Chappell Roan végzett, aki a nagyszínpados kínálat talán legaktuálisabb sztárja volt. Az amerikai énekesnő és dalszerző másfél éve robbant be a köztudatba, azóta bezsebelte a legígéretesebb új tehetség Grammy-díját, és körbeturnézta a világot. Egy remek lányzenekar kíséretében szántotta fel a Sziget Nagyszínpadát, a dalok CD-minőségben szóltak, a látvány mindenkit megbabonázott. Azokat is, akik csak kíváncsiságból kukkantottak bele a koncertbe – aztán ott ragadtak. 

Második helyezettünk szintén egy hölgy: FKA Twigs. A brit énekes-dalszerző-táncos-koreográfus-producer (aki egy időben Ed Sheeran háttértáncosa is volt) megmutatta, milyen egy igazi nagyszínpados táncos-zenés történetmesélő show-műsor. Nem biztos, hogy a sok ugrálás közepette mindig élőben énekelt, de ez az apróság már az első esti headliner, Charli XCX „koncertjén” sem zavart senkit. 

Nagy sikert aratott Shawn Mendes, akinek hét évvel ezelőtti gyengécske szigetes koncertjét már kezdtem elfelejteni, és aki mostanában is ugyanabban a jellegtelen, ám profin összerakott, széles rétegek által befogadható popzenében utazik. A szívdöglesztő kanadai cserkészfiú aznap éjjel (augusztus 8-án) lett 27 éves, ezt szerényen meg is ünnepeltette a szigetes közönséggel, akik imádták őt.

A sikoltozó lányok mellett egy hatvanas párt is kiszúrtunk a tömegben – végig összekapaszkodva rintagóztak, csillogó szemmel.

Vagyis jár a bronzérem Shawn Mendesnek, még ha nem 100 százalékban saját ízlésünk alapján is. 

Feltörekvő stílusok

Egyértelműen több teret kapott – illetve vívott ki magának – az elektronikus zene, vagy népeis nevén a techno, illetve különböző alstílusai. Egy komplett technofalu épült ki idén, a szervezők éjszakai jegyeket bocsátottak áruba a reggelig csapatni vágyóknak, és olyan sztárokat hívtak meg a „tuc-tuc zónába”, mint Boris Brejcha, Vini Vici vagy Armin Van Buuren. 

A másik feltörekvő stílus a hiphop-, illetve a trapalapú zenék, amelyek a fesztivál egyetlen valóban „tematikus” színpadát (Dropyard) kapták meg. Napközben freestyle rapbajnokságok és gördeszkashow várta a nagyérdeműt, esténként pedig a legfontosabb magyar és külföldi avantgárd hiphoperek, köztük az idei beatbox-világbajnok, a francia Rythmind. 

A többi színpadon keveredtek a stílusok, ami szintén korunk trendje, hiszen a legtöbb előadó már nem akar bekerülni egyelten fiókba sem. A legtöbb zenehallgatót pedig nem igazán érdekli, milyen stílust hallgat éppen, lényeg, hogy élvezze. 

A könnyűzenének már nincs akkora társadalmi jelentősége, mint anno. Kevesen vannak a magukat műfajok mentén meghatározó rajongók – ami nem jelenti a fogyasztói ízlés tágulását. Mert igaz, hogy ma már nem sokan ragadnak le egyetlen stílusnál, de inkább a szomszédos fiókokban kotorásznak, mintsem, hogy átmenjenek feltúrni egy másik szekrényt.