Ünnepi hétköznap a révkomáromi református templomban

Nem volt még túl késő az esti énekeknek, noha némi késéssel keltek útra a szép mesék. A kisebb kellemetlenségek után az erdélyi pásztorok rázendítettek „szent napi“ műsorukra, és majd két tucatnyi szerzeménnyel örvendeztették meg a bezsúfolódókat. Jutott az évnek egy ünnep még, amikor a megszokottnál jóval kisebb, bensőségesebb terekbe látogattak, és szinte tapintható közelségből, a lehető legkevesebb elektronikus eszközzel adták elő az Ünnep című lemezüket meg az adventi időszakhoz leginkább illő dalaik egyvelegét. 

A zenekar saját szerzeményei mellett megszólalt néhány karácsonyi tematikájú, autentikus gyergyói vagy egyházi ihletettségű dal, csupa olyan alkotás, melyhez a tagok gyermekkoruk óta személyesen is kötődnek.

És néhány szerelmes, zenés vers – kezdésként a Kettőből egy –, melyek a dermesztő, szakadt egű, metsző utakról egy szép fedél alá tereltek. Három-négy dal után a frontember, Norbert kifejtette, mi mindent csempésztek e pompás programba. Falra firkált ködként egy nagy vászon elé, rejtve (Óriások). S itt már az egybegyűltek is feléledtek, tapssal kísérve a víg juhászokat. Szórványosan némi énekkel. 

Láthattunk nagy fényességet: „egy csillag megállott, rongyos pajtánál leszállott“, a mulandó mulat(tat)ókat pedig megkísértette némi kísérletezési kedv, így beemelték a repertoárjukba azokat a szívüknek kedves át- és feldolgozásokat, melyeket sehol máshol nem játszottak. A háttérként vetített fény- és árnyjátékhoz, az édes-bús danolászáshoz újra megjött a közönség hangja, a gyergyói fenyvesek alatt pedig értünk szóltak a harangok. Ez a hívó, néha meg-megremegő hang elég volt ahhoz, hogy elengedjük a régit… „Beteljesült már az idő“, és nem úsztuk meg sláger (Van ez a hely) nélkül, amire kurjantgatásokkal reagáltak a lenti padokból, míg mi a fenti erkélyekről dudorásztuk, hogy „nem kell az egészet innen látni“. Az sem számított, hogy „nincs hétvége a jelenben“. 

A katonaköltemény (Hull a hó) után mikrofon nélkül, „csak így“, egy kis-nagy családként, közösen vár(at)tuk az isteni küldöttet, mellyel hagyományt szerettek volna teremteni. És kiemelni valakit a tömegből… S noha csillagból van elég, a színpadra szállt egy „angyal az emberért“. 

A mennyekből együtt loptak egy csepp harmatot, és csak remélni merték, hogy ez az áldás az ünnepek után is velü(n)k marad. Akadt még egy felkapott, népszerű szám (Visszajövök) – mellyel mifelénk, Kürtön, a híreket hirdetik –, mielőtt felcsendült volna az utolsó, meghitt, léleksimogató „kórusmű“. Természetesen újra összeálltak a ráadásra, és e tűz melegénél az öt fényes legény elűzte a sötétséget. Glóriát hirdettek, (bánatot) és örömet hoztak nagy szatyorban, hogy „az emberi seregek hideg télben, hóesésben találjanak meleget.“ 

Szép számmal volt közönség, özönlöttek az emberek. S noha a hangzásban volt valami aránytalanság, az összélmény felemelő volt. Ebbe a térbe pompásan illeszkedett, szinte kimozdult a templom a sarkából.