Új helyzethez új beszédmód

Erdős Virág nevét mára azok is megismerhették, akik nem követik figyelemmel a kortárs költészet trendjeit. A hírnév-hez látszólag csupán annyi kellett, hogy a költő égető szociális, társadalmi problé-mákat feszegessen frappáns rímekben, és szerepet vállal-jon több magyarországi civil szervezet tüntetésein. Pár hete jelent meg Hátrahagyott versek című válogatáskötete.

Miért e megdöbbentő cím?

Egyrészt azért, mert jó poénnak tartottam. Harcos Bálint huszon-egynéhány évesen az Összes címet adta első verskötetének, ami nagyon tetszett nekem. Most jött el az alkalom, hogy egy hasonló viccel reagáljak rá. Másrészt jövőre leszek ötvenéves, úgyhogy már készülődöm, szoktatom magam a gondolathoz. Harmadrészt pedig azért, mert az utóbbi időben megjelent dolgaim, főleg az Ezt is el... című kötetben szereplő, egyszerű, nagyon rímes, nagyon közérthető versek annyira népszerűek lettek, hogy sokan ezzel a stílussal azonosítanak engem. Úgy érzem, nagyon nehéz lesz innét továbblépni, és valami teljesen másba kezdeni. Pedig korábban is állandóan új formákkal kísérleteztem. Úgy éreztem, ennek a „szabadulásnak” most tényleg meg kell adni a módját, meg kell húzni egy markáns határvonalat. Ezért született ez a válogatás, amelyben a már nem kapható köteteimből is szerepelnek versek.

Nehéz lehetett kiválasztani, mit „hagy hátra” tizenkét verskötet anyagából. Az ember ilyenkor nyilván szembetalálkozik egykori önmagával, sok mindent újra-gondol…

…és megállapítja, hogy nem valami sok, amit eddig letett az asztalra. És megrémül, hogy milyen gyenge szövegeket adott ki a kezéből anno. Abszolút kívülállóként tudtam nézni a régebbi verseimre, ki is használtam a lehetőséget, hogy itt-ott módosítsak rajtuk. De nagyon nehéz volt belehelyezkednem az akkori hangulatokba. Turi Tímea szerkesztő segített a válogatásban, aki egyébként maga is költő, nem is akármilyen. Alapvetően rám bízta a fontos döntéseket, csak a végén volt egy kis nézeteltérésünk. Én ugyanis ragaszkodtam ahhoz, hogy a legutóbbi, Világító testek – 100 kis Budapest című tavalyi kötetemből minél több szöveg szerepeljen a válogatásban. Egyrészt, mert ezek már jelzik az új utat, amelyet kijelöltem magamnak, másrészt eredetileg egy-egy fotó kíséretében jelentek meg, ezért az emberek úgy kezelték a kötetet, mint egy képeskönyvet, és képaláírásokként olvasták a szövegeket. Szerintem másképp működnek, ha önmagukban szerepelnek.

Két nagy táborra oszlanak a költők, ha megkérdezik tőlük, szabad-e hozzányúlni ahhoz, ami egyszer már megjelent kötetben. Ezek szerint ön a javítgatók egyike?

A megengedők közé tartozom, nem érzem bűncselekménynek vagy a múlt manipulálásának, ha hosszú évek, évtizedek múlva, egy válogatáskötet kapcsán kijavítunk néhány apró hibát. Egyébként mindig is olyan sokat bütyköltem egy-egy szövegen, hogy a végén már úgy éreztem, abba kell hagynom, mert sosem lesz kész.

Mi készül most a műhelyében? Szakítani szeretne a politikai tárgyú versekkel?

Elég rémisztő számomra a „politikai vers” kategória, úgyhogy kitaláltam rá egy másik kifejezést: társadalomkritikai költészet. Ez szerintem sokkal szebben hangzik. A 100 kis Budapest mintájára 100 kis Magyarország címmel szeretnék összeállítani egy kötetet, úgyhogy elkezdem járni az országot. Nyilván ez is közéleti költészet lesz, illetve egy kor lenyomata.

Én életverseknek hívom ezeket, de persze az élet valakinek a gazdaság és a baromfiudvar körül forog, mást meg a közélet érdekli. Ön mindenesetre olyan területekkel kapcsolta össze a lírát, amelyek nem tipikusan költőiek.

Igen, de ezt a hozzáállást nem én találtam fel, a számomra rendkívül fontos József Attila költészete is tele van szokatlan, közéleti témákkal. Aztán itt a lenyűgöző „életverseket” produkáló Petri György vagy Kemény István, akik szintén sokat jelentenek nekem. Szóval élem az életet, és leírom, amit gondolok a világról.

Azt is vállalva, hogy időnként kiáll a színpadra egy-egy tüntetésen?

Azok olyan „kiállós” idők voltak. A teljes elkeseredettség párosult valamiféle nagy eufóriával, lendülettel, azzal az érzéssel, hogy itt az idő, most lehet valamit csinálni, meg lehet változtatni a társadalmat. Ez a fajta lelkesedés azonban lassan, fokozatosan tompult bennem. Mert telnek az évek, és még mindig nem változott semmi Magyarországon, annak ellenére, hogy naponta történnek az újabb és újabb botrányok. Az a kérdés, milyen beszédmódot, milyen költői nyelvet választ ehhez az ember. Pár éve még a direkt, megszólító, pörgős, kommunikatív verseket éreztem adekvátnak, mostanában azonban elemzőbb, a dolgok mögé néző szövegekkel kísérletezem. Mert most már nem arról van szó, hogy a nyakunkba szakadt a katasztrófa, hanem arról, hogy működik itt egy rendszer, amelynek mindenki a része, mindenki létezik benne valahogy. Fontos, hogy megértsük, mi történik velünk és miért.