The Darkness: paródia és komolyság határán, fejen állva

Justin Hawkins, egy elképesztő hangterjedelmű, komoly frontemberi képességekkel rendelkező gitáros-énekes Dan nevű szólógitáros öccsével huszonöt évvel ezelőtt csináltak saját márkás terméket különböző összetevőkből (Queen, Thin Lizzy, Sweet, Aerosmith, AC/DC, Guns’n’Roses). Tisztelettudó hagyományápolás helyett kifordították és újraalkották több műfaj jellemzőit. Alapkoncepciójuk, hogy a rockzenét nem kell véresen komolyan venni. Céljuk a publikum igényes szórakoztatása.

Dreams On Toast című, tavasszal megjelent albumukat mintha eleve „live-anyagnak” szánták volna, azaz nagyrészt olyan számokat tartalmaz, amik jól szólnak élőben. És továbbra is Justin Hawkins színpadi karizmájára építenek. A show-elemek, a közönséggel való folyamatos interakció, a látványos testbeszéd, az akrobatikus mozdulatok miatt a koncert már-már olyan, mint egy színházi előadás. Justin ötvenévesen is felszántja a színpadot, ha kell fejen áll – méghozzá nem átvitt értelemben, hanem szó szerint. Íme.

Ideális frontemer 

Ruhadarabokat kér a közönségtől, hogy felöltöztesse a zenekart. Menetelteti a tömeget a Walking Through Fire alatt. Reagál a bekiabálásokra. És látszik rajta, hogy élvezi a figyelmet minden este ezen a maratoni hosszúságú turnén. A pozsonyi koncertet sem tekintette hakninak, sem ő, sem zenésztársai. Az összenevetéseket, összekacsintásokat ugyanis nem lehet megjátszani. Ahogy azt sem lehet bekalkulálni a programba, hogy a megénekeltetett közönség tovább fogja skandálni az egyik dal refrénjét. 

Erre Justin úgy reagált, hogy country stílusban kezdte el újra játszani a Love Is Only a Feeling-et, a többiek pedig mosolyogva kapcsolódtak be a bizarr áthangszerelésbe. 

Szerepel a programban Jennifer Rush popslágere, a Power of Love is, amely hirtelen átcsap a Back for Good című dalba a Take That-től, majd Guns’n’Roses-ba, végül az AC/DC You Shook Me All Night Long-jába, amelyre Dan, a gitáros zendít rá, aztán szégyenkezve hátravonul, de a hálás tömeg folytatja helyette. 

Szóval olyan érzésem volt, hogy egy The Darkness-koncerten bármi megtörténhet. 

Nem olvas Tolsztojt 

Az új lemezről hat dalt adtak elő, vagyis tényleg a Dreams On Toast-on volt a hangsúly. Az album kezdőszámával indítottak, ennek a refrénje így hangzik: „Én egy rock and roll party cowboy vagyok, nem olvasok Tolsztojt.” Nem is feltételeztünk a végig cowboykalapban parádézó Justinról ilyesmit, hiszen az egész lemez csupán 33 perces – körülbelül ennyi idő alatt végezne húsz oldallal a Háború és békéből. 

Egyébként amellett, hogy az album színpadra született, van rajta egy csomó kísérletezés, például egy „echte” country-dal, egy hatvanas évekbeli olasz táncdalokat idéző szám, és persze számos vicces utalás a nagy elődökre. 

Mi a titkuk? 

A The Darkness sikerének titka szerintem talán az, hogy sosem igyekeztek megfelelni az elvárásoknak, bátran csináljuk, amihez kedvünk van. Legalább egy éve követem Justin Hawkins videoblogját, amelyben spontán módon reagál mások klipjeire, véleményezi a zenét és a látványt – de főleg a zenét. Ugyanúgy tud lelkesedni Lola Young popslágere, a Messy iránt, mint a Wolf Alice rockzenekar új dala iránt. Azonnal felfedezi a „lenyúlásokat” – legyen szó akkordmenetekről, riffekről, dallamról, hangszerelésről – , azaz komoly zenehallgatói múltja van. És profi zenészként pár mondatban el tudja magyarázni az orruknál fogva vezetett fiatal rajongóknak, miért „kamu” mindaz, amit egy-egy felkapott popsztár csinál. Szóval le a kalappal Justin edukációs munkássága előtt (is). 

Ja, és még valami! Minden koncertjükön az ABBA instrumentális száma, az Arrival (Érkezés) a felvezető zene. Ez is telitalálat: egyszerre jelzi a banda színpadra érkezését, illetve azt, hogy felejtsük el a stílusfiókokat, mert ami jó, az feltétel nélkül jó – legyen szó bármilyen zsánerről. 

Pár szó az előzenekarról

A Dea Matrona nevű, teljesen átlagos pop-rockot játszó ír női duó kiváló előzenekarnak, mert az est végére szinte minden kitörlődik a fülünkből, amit fél órában produkáltak. Én két dologra emlékszem: a lányok külön megtapsoltatták magukat, amiért nyolc órát buszoztak Berlinből, az előző helyszínről, hogy itt lehessenek velünk, illetve hogy eljátszották (egy dobossal és egy gitárossal kiegészülve) a Fleetwood Mac korai korszakából származó Oh Well című számot. Azt viszont elfelejtették jelezni, hogy nem saját szerzeményt hallottunk. Justin Hawkins is csak a koncert végén köszönte meg nekik a felvezetést, miután egy stábtag odaszaladt hozzá és a fülébe súgott valamit…

Száz szónak is egy a vége: aki esetleg nem rajongóként csöppen be a The Darkness koncertjére, tuti, hogy rajongóként távozik.

A magas jegyárak miatt kétlem, hogy Pozsonyban akadt volna ilyen, de Justin és tettestársai bebizonyították, hogy a fokozatos építkezés, a sok fesztiválszereplés, a komoly hangszeres és egyéb tudás, valamint a hatalmas lelkesedés végül meghozza gyümölcsét.