Társadalmi váltást csak úgy érünk el, ha szembenézünk önmagunkkal, üzeni a Radical Relax

Három hátizsákos fiatal érkezik az erdő szívébe. Körberagyogja őket a háttérben világító Hold hatalmas korongja, kétoldalt sátrak, középen egy buddhista szentély – a nagyvárosi jövevények szinte groteszkül hatnak ebben a letisztult, harmonikusnak ható környezetben.

A kontraszt természetesen konfliktus táptalaja, amely rövidesen ki is bontakozik. Hella (Mentes Júlia), aki mindenkit képes túlbeszélni, valójában azzal a tervvel érkezik az elcsendesedést ígérő buddhista táborba, hogy podcastot készítsen. Henrik (Béres Bence) teljesen frusztrált a gondolattól, hogy egy hétig ne vegye kezébe a telefonját és ne pörgesse végig az e-mailjeit. Kristóf (Pásztor Dániel) pedig úgy általában mindennel és mindenkivel kapcsolatban talál valami kivetnivalót – a túlontúl kritikus szellem gyaníthatóan saját szorongásain alapszik.

Később betoppan Alíz (Rezes Judit), akinek sokáig nem ismerjük a nevét. Szeretné ugyanis elrejteni identitását – még az erdő közepén is, ott, ahol valószínűleg úgysem akadna rá senki. Alíz ugyanis menekül. Hogy mi vagy ki elől, az elsőre nem világos. S bár a karakter pontos történetét később sem ismerjük meg, az Alíz által megtestesített múlt elől való menekvés a darab lényeges vonalává válik.

Ez az Alíz által felnagyított motívum mutat rá, hogy az érkező karakterek közül valójában mindenki hurcol magában valamit. Valamit, amit nem akar, talán nem is képes nevén nevezni. Itt mindenki maszkot hord. De hogy mindez az elcsendesedést, átalakulást, a változás szellemét ígérő táborvezetőre, Zsoltra, a buddhista szerzetesre, no meg segédjére, az első pillantásra végtelen nyugalmat árasztó Somára is igaz – nos, az már kissé meglepő. 

Senki nem az, ami, helyesebben mondva: senki nem az, akinek látszani szeretne.

Kivéve talán a titokzatos szőke lányt, a svéd Freyát (Rujder Vivien). Bár magyartudása nem tökéletes, Freya mégis hihetetlen pontosan tapint rá a szereplők cselekedetei mögött húzódó indítékra. Arra, amit ők maguk sem vallanak be maguknak, sőt, talán nem is ismernek fel. Freyához áll legközelebb az a tiszta spiritualitás, amelyet a két férfi, Zsolt és Soma lenne hivatott képviselni. Ők azonban, saját belső konfliktusaik miatt csak tanításaik üres reklámát képesek kelteni. 

Freya az, aki a leginkább tisztában van saját magával és azzal a múlttal, amelyet hátrahagyott, és amelybe a Malmőben élő gazdag rokonai is beletartoznak. Akiket utál, és akik őt is utálják. 

Nem csoda, hogy pont ő az a karakter, aki az előadás két rétege, a realitásnak ható cselekmény és a szereplők belső énjeit megelevenítő szürrealitás határán mozog. Hét napot nézünk végig és hét éjszakát. Az éjszakák is fontosak, ezeket pont Freya tölti meg gyönyörű, álomszerűen érzéki táncával (Cuhorka Emese koreográfiája).

A napok előrehaladtával azonban a nappali realizmus is fokozatosan megtörik. Egyre fontosabb szerephez jutnak a szürreális elemek, melyek a karakterek belső vívódásaival, öntudatra ébredéseivel állnak párhuzamban. Nincs mindent lezáró végkifejlet: mindenki valahol máshol tart és mindenki valahova másfelé igyekszik.

A kérdés, hogy ki képes – ki mer – elindulni az önismereti úton.

A realizmus és a szürrealitás közti játékot formailag teremti meg az előadás. A realitás síkján belül mozognak a kamerák, melyek mögött Török Marcell és Kovács Bálint operatőrök állnak, a vágás Nagy Réka munkája. Az operatőrök körülbelül a darab első feléig szinte minden jelenetnél ott vannak, minden jelenetre külön beállnak, hogy fókuszba állítsák a szereplőket. A közönség így filmszerűen, különböző felületekre kivetítve nézi a sátrakban vagy épp a központi szentélyben beszélgető szereplőket. Azzal, hogy arcuk minden egyes rezdülését, félbehagyott gesztusait nyomon követhetjük, a filmes realizmus érzetét kelti az előadás a nézőben. 

De mint tudjuk, a filmes realizmus sem a valóság tökéletes leképezése. Illúzió csupán, a valóság illúziójának keltése. A kamerák közelebb visznek minket ugyan a szereplőkhöz, de paradox módon el is távolítanak tőlük. Ez egyrészt a technikai disszonanciából adódik: a hang és a kép értelemszerűen nincs „egyben”. A szereplők beszédét a pillanat töredékével hamarabb kapjuk, mint az élőzött videót. A hang és kép széthangoltsága pedig a szereplők énképének töredezettségével áll párhuzamban.

A szereplőkhöz azokban a jelenetekben jutunk legközelebb, amelyekben nincsenek jelen a kamerák, és amelyek a leginkább szürreálisan hatnak. Ezekben fragmentált a cselekmény, helyette a szereplők öntudatra ébredésére koncentrálunk. Azok a pillanatok ezek, amikor a szereplők kereszteződésbe érnek: megkapják a lehetőséget, hogy az önismeret nem feltétlen könnyű útját válasszák.

A Katona József Színház előadásaiban gyakran mosódnak el a színházi határok, a színház filmes és zenei elemekkel keveredik. A Radical Relaxben is így van ez: miután végignéztük az előadást, koncert következik, melyet a nézők a színpadon elhelyezett babzsákokon ücsörögve élvezhetnek. A koncerten maguk a színészek énekelnek, akik már nem feltétlen azonosak a játszott karakterekkel, de szorosan kötődnek hozzájuk. A félig angol, félig magyar dalszövegek (melyeket Kemény Zsófi írt) is reflektálnak a cselekményre, csakúgy, mint a koreográfia. Bencsik Levente és Hunyadi Máté nemcsak az előadás ambientális zenéjét biztosítják (miközben két mellékszereplőt alakítanak, akik a természet zajait veszik fel saját zenéjükhöz), hanem a koncertet is levezetik.

We should beat our separatedness, azaz le kell győznünk az elkülönültségünket – hangzik a koncert záródalának refrénje. Valójában ezzel a végső sorral áll össze az előadás fő üzenete. Bár a darabban körvonalazódik a mai Magyarország közérzete, az előadás nem reagál konkrétan társadalmi-politikai történésekre. Rámutat azonban egy lényegibb, végtelenül elemi dologra: az egyén felelősségére.

A saját maga esetlen módján itt minden szereplő felismeri, hogy kénytelen szembenézni önmagával. Társadalmi változást úgy tudunk elérni, ha elsősorban saját magunkkal, saját traumáinkkal nézünk szembe. Összefogni pedig csak akkor leszünk képesek, ha hajlandóak vagyunk az önismeret felé vezető útra lépni.