Tarr Béla: hogyan lett a magyar rendezőből a nemzetközi filmművészet ikonja

A kedden elhunyt Tarr Béla a legnagyobb presztízsű magyar filmrendezőnek számított nemzetközi szinten. Halálhírére a filmművészet meghatározó alakjai és filmfesztiváljai reagáltak, úgy emlékezve rá, mint olyan alkotóra, akinek kompromisszumokat nem ismerő, összetéveszthetetlen stílusa alapvetően formálta át a modern mozit. Némiképp szomorú, ám aligha meglepő, hogy mindeközben magyar kormánypárti politikusok nem vették a fáradságot, hogy megemlékezzenek minden idők egyik legnagyobb magyar rendezőjéről. A nemzetközi filmes közeg és sajtó reakciói ezzel szemben egyértelművé teszik: 

Tarr Bélát kivételes alkotóként tartja számon a világ, olyan rendezőként, aki ma is inspirálja és formálja az újabb generációkat, halála pedig a modern filmművészet pótolhatatlan vesztesége.

Nézzük tehát, miként beszél a nemzetközi filmvilág Tarr Béláról, és felidézzük azokat a pillanatokat is, amelyek nemzetközi rendezővé tették.

A nemzetközi sajtó Tarr Bélát a slow cinema, azaz a lassú mozi fogalma mentén emlegeti. A The New York Times szerint Tarr a kritikusok és filmfesztiválok kedvence volt, „aki a marginális karakterek »emberi méltóságára« összpontosított”, és aki nem egyszerűen lassú filmeket készített, hanem erkölcsi viszonyt teremtett a néző és az idő között. A The Guardian a mozi egyik legradikálisabb alkotójának nevezte, aki következetesen szembement a narratív elvárásokkal: 

„Talán egyedülálló módon a »lassú mozi« kánonjában, Tarr filmjei mindig tartalmaztak egyfajta keserű, komor humort” 

– írja a lap.

Tarr hírnevét nem a jegypénztárak sikere alapozták meg, hanem a filmfesztiválok, a kritikusok és a rendezőtársak. Olyanok, akik felismerték: radikális döntései képesek újragondolni a mozi lehetőségeit. Az 1990-es évek végére neve a filozófiai mélységet és a kompromisszumoktól mentes művészi integritást jelentette.

Tarr és a Berlinale

Nemzetközi elismertségét elsősorban az európai filmfesztiválok alapozták meg, közülük is kiemelten a Berlinaléval állt szoros kapcsolatban. Halálhírére a fesztivál így reagált: Tarr Béla 

„az európai mozi igazi látnoka volt, akinek munkássága kitörölhetetlen nyomot hagyott fesztiválunk történetében”. 

Nem véletlen ez a megfogalmazás: Berlinben mutatták be először a Kárhozatot (1988), a Sátántangót (1994) és a Torinói lovat (2011) is, és ezek a filmek itt váltak nemzetközileg elismertté – jellemzően (a háromból kettő) versenyprogramon kívül.

Hagyományos narratív mércével mérve Tarr filmjei eleve nem úgy készültek, hogy versenyezzenek. Rendkívüli hosszúságuk, lassú tempójuk és minimalista dramaturgiájuk mégsem bizonyult akadálynak a berlini közönség számára, épp ellenkezőleg: a Berlinale vált azzá a térséggé, ahol Tarr radikális filmnyelve valódi befogadókra talált.

A berlini Forum szekcióban bemutatott Sátántangó nemcsak Tarr pályájában jelentett fordulópontot, hanem a nemzetközi filmrajongói közösség számára is. A hétórás játékidő, a szigorú fekete-fehér képi világ és a radikálisan eltérő narratív szerkezet alapjaiban kérdőjelezték meg a nézői szerepről alkotott megszokott elképzeléseket. A film elnyerte a legjobb kísérleti filmnek járó Caligari-díjat, Tarr Béla pedig olyan rendezőként lépett be a filmtörténetbe, aki nem fogyasztást, hanem elköteleződést követel meg a nézőtől.

A film premierje gyakorlatilag kultikus figurává emelte Tarrt. Ettől kezdve filmjei nem pusztán egy magyar rendező alkotásainak számítottak, hanem nemzetközi mozieseményekké váltak.

Évente megnézni a Sátántangót

Sok néző számára a Werckmeister harmóniák vált belépési ponttá Tarr életművéhez, melyet 2000-ben mutattak be Cannes-ban (ahol hét évvel később aztán A londoni férfi is debütált). A Torinói ló pedig – amely Berlinben már a hivatalos versenyprogramban debütált, és elnyerte az Ezüst Medve nagydíjat, valamint a FIPRESCI-díjat – végérvényesen megerősítette Tarr Béla helyét a modern filmművészet történetében.

A Torinói ló után bejelentett visszavonulás megerősítette Tarr Béla pályájának művészi integritását. Nem alkalmazkodott új trendekhez, nem hígította fel módszereit: életművét abszolút formai következetességgel zárta le.

Tarr nemzetközi hírnevét kritikusok és filmkészítők is erősítették. A legkiemelkedőbb példa Susan Sontag – az ő kiállása a Sátántangó mellett, és az elhíresült mondása, miszerint élete hátralévő részében minden évben egyszer meg szeretné nézni a filmet, különösen nagy hatással bírt az angolszász világban, gyakorlatilag megnyitotta az utat a szélesebb közönség felé a film számára. Jonathan Rosenbaum amerikai filmkritikus is méltatta Tarr jelentőségét, és ami a francia filmművészetet illeti, a nagymúltú Cahiers du Cinéma játszott döntő szerepet Tarr státuszának megszilárdításában. 

A legfontosabb, amire ezek a kritikusok rámutattak, az az, hogy 

Tarr filmjei túlmutattak a formai újításokon. 

Alkotásai bebizonyították, hogy a lassú tempó politikai és filozófiai mondanivalót is hordozhat, és hogy a minimalizmus olykor erőteljesebb, mint a magyarázat. Ezzel újradefiniálta a néző viszonyát is a filmmel: míg a mai filmipar nagyon gyakran a figyelemelterelést választja stratégiának, Tarr filmjei kitartást és a koncentrációt követelnek a nézőtől.

És evezzünk vissza magyar vizekre. Tarr filmjei nem csak helyszíneik révén magyarok, hanem érzékenységüket illetően is mélyen magyarként szokták jellemezni – ám mégis olyan alkotásoknak, amelyek univerzális tapasztalatokról beszélnek. Olyanokról, mint az elidegenedés, a társadalmi összeomlás és a lelki kimerültség, amelyek a világ bármely pontján érvényesek.

Talán ebben áll Tarr Béla nemzetközi jelentősége: miközben következetesen ragaszkodott saját, radikálisan személyes filmnyelvéhez, olyan egyetemes tapasztalatokat fogalmazott meg, amelyek révén a magyar filmművészet egyik legnagyobb alakjából a világ mozijának megkerülhetetlen ikonjává vált.