Táj, trauma és emlékezet: az Ahonnan nem vezet tovább az út az idealizmus elvesztéséről szól

Maros Diána nem titkolja, hogy a kötet önéletrajzi ihletésű. Sőt, az „önéletrajzi ihletés” talán gyenge kifejezés, mondhatnánk inkább merítést, hiszen a megtörténtek fontosságára a kötet elején taláható, szándékosan talányos szöveg is figyelmeztet:

„Ez a könyv (nem) teljes egészében a képzelet szüleménye. Bármiféle egyezés valós eseményekkel és személyekkel (nem mindig) a véletlen műve.”

A Womanpress Kiadó gondozásában megjelent kötetben a kiszucai térség lakóinak naturalista ábrázolásmódját váltja a személyes vallomás – amelyet itt természetesen nem a szerző vallomásaként, hanem az írói alteregó szövegeként értelmezek. 

A személyes merítés hangsúlyos tehát, már csak azért is, mert a szerző történetét – szlovákiai magyarként legalábbis – jól ismerhetjük, a fikció azonban a kötet lényegi hozzávalója.

A kirekesztettség érzése

A kötet négy részből és egy nyitónovellából áll. A mágikus realizmus határát súroló nyitószöveg olyan, mint egy forgószél a hegyek felett: emlékek és jelen, régmúlt alakok és mai szereplők kavarognak benne. Az örvénylésbe egy nem teljesen konkretizált női alak szemszögéből tekintünk be. A karakter erősen kötődik a tájhoz, a közeghez való viszonya azonban ellentétes. A hegyi kis zsákfaluba felnőttként, eltérő nyelvi és kulturális közegből érkezett, és a kirekesztettség érzete soha nem szűnt meg.

Mindamellett a kitörni akarás vágya hajtja:

„Repülni szeretne. Szédülve forogni a hegyek méregzöld vonulatai felett. A természet szürrealitásába menekülni az emberi nyomorúság bugyraiból.”

Adja magát a kérdés: vajon sikeres lesz-e a repülés, vagy zuhan majd? A motívum előrevetíti a kötet négy szakaszának lélektani ívét.

Tizennyolc év lenyomata

Maros Diána életútja a Vasárnapban megjelent publicisztikai írásaiból sokak számára ismerős lehet. Budapesten nőtt fel, majd házassága révén került egy olyan régióba, ahol a kétnyelvűség ritkaságszámba ment, pláne évekkel ezelőtt. Tizennyolc évet élt egy Zsolna melletti kis zsákfaluban. „E tizennyolc év lenyomatát írta meg ebben a könyvben” – olvashatjuk a kötet hátoldalán, melynek címe, az Ahonnan nem vezet tovább az út, nem csupán a zsákfalu földrajzi helyzetére utal, hanem egy lelki válságot sugall.

Az első rész, Az élet vize kiszucai, falusi környezetben játszódó novellákat tartalmaz. Maros Diána kiszucai szereplői olyanok, mintha pusztán a szerző szeszélye emelte volna őket át a múltból a jelenbe: 

alkalmanként nehéz eldönteni, valójában a múlt árnyai járnak-e közöttünk, vagy jelenkori szereplőket irányít a régmúlt mentalitása. Olyanok, mintha nem érintené őket az idő múlása.

A szerző beemeli a kötetbe Ivan Hálek cseh orvos és pedagógus – afféle huszadik századi polihisztor – feljegyzéseit is. „Azon a vidéken, ahol orvosként szándékoztam tevékenykedni, a kiszucai hegyekben, olyan körülményekkel találkoztam“ – idézi egyik helyen Háleket, „melyek (…) ideálisnak tűntek: az itteni nép közel van a természethez, még nem rontotta el a civilizáció, jóléte pedig igen alacsony fokú. (…) A parasztokat, pásztorokat és favágókat úgy képzeltem el, mint küzdelmes életű, de természetes bölcsességgel megáldott embereket.” 

A valóság azonban más, írja Hálek, és erre döbbenhetett rá Maros Diána is, illetve ezt tapasztalják meg a novellák egyes szereplői is, akik ugyanúgy egyfajta idealizált elképzeléssel érkeznek a régióba. Az ember és természet közötti egykori harmónia újjáélesztéséről álmodoznak – mint egykor, a huszadik század első felében Hálek. Aki aztán felismerte:

Kiszuca „olyan, mint egy rezervátum, melyben az emberek megrekedtek a fejlődés gyermeki fokán”.

Ez a kijelentés különösen erősnek hat a jelen kontextusába helyezve – Maros Diána azonban megdöbbentően erőteljes naturalista ábrázolásmóddal támasztja alá tézisét.

Nem minden idilli

A szereplőket nem a természetközeli életmód szépségének szeretete hajtja ugyanis, hanem a megszokott, öröklött sémák. A novellák olyan visszatérő, erős témák mentén építkeznek, mint az alkohol és az erőszak. 

Van, hogy a tűzhely melegen tartásának szükségessége tart életben egy-egy szereplőt. Az alkohol fűt, de egyben a fagyhalál okozója is. 

A nők terhei mérhetetlenek, a sorsok a klasszikus nemi szerepek köré rendeződnek a sokgyerekes anyaság, a tűrés, az alkalmazkodás és a magas gyerekhalandóság mentén. 

Ahogy világlátott, városból érkező szereplői, úgy a szerző sem ítéli el ezeket a karatereket, inkább megérteni próbálja őket. A térség és annak múltja iránti szeretet leginkább a régmúlt időket idéző tárgyak iránti tiszteletben sejlik fel: fontos motívumkét rajzolódik ki például a ház, mely új tulajdonost kap, ám kályhája még őrzi az előző lakó emlékét.

A kötet második egysége, a Keresztények városi történeteket tartalmaz és közelebb áll a jelenhez. Konzervatív, olykor szinte radikális közeg rajzolódik ki benne, melyben azonban mélyen gyökerezik a képmutatás, a kétarcúság. A szereplők között találunk olyan papot, aki nem vállalja fel gyermekét, és olyan anyákat, akikre a hagyományos szerepek terhe szinte elviselhetetlen súllyal nehezedik – ők mégis tűrnek. És olyan áldozatot is, aki az önhibáztatásból mégis elindul a trauma feltárása felé.

A fordulópont

A harmadik rész, az Egy asszony élete, töréspont: itt fordul át a könyv személyes történetbe. A mesélő saját mentális összeomlásának következményeiről számol be, a pszichiátriai osztályon töltött napjairól. A negyedik rész, a Sirató, gyászszöveg, amely egy anya elvesztéséről szól, és egyben egy olyan szöveg, amely megadja a történet kiindulópontját. A jelen mellett – egy rákos anya szenvedései – felvillannak ugyanis 

a mesélő fiatalkori emlékei: az anyával tett közös kirándulások a szlovák hegyekben, ahol először született meg benne a természet iránti mély szeretet. 

A kötet négy részének számos motívuma visszatérő elem, mely összekapcsolja a tematikai és esztétikai szempontból első pillantásra különálló negyedeket. Ilyen a szlovák-magyar viszony, és mindenekelőtt ilyen az ember és természet közti feltételezett harmónia keresése. Létezik-e egyáltalán ez a harmónia? Segíthet-e eligazodni a természet, ha a vallás már nem ad kapaszkodót? 

A régiek életében ezt a harmóniát hiába keressük, mondja Maros Diána, főszereplője ennek ellenére görcsösen ragaszkodik hozzá. Mentális összeomlása idején is a természetben keres valamit – talán önmagát, talán csak megnyugvást.

Ebben az értelemben a szerző története univerzális: nem pusztán kiszucaiakról és nem csak a szerzői alteregó küzdelméről szól. Erőszak, elmaradottság, fanatikus konzervativizmus, nyelvi és etnikai megkülönböztetés a világ bármely pontján előfordulhat. A kérdés az, hogy hogyan fonódnak ezek össze és alkotnak egy olyan közeget, amelyben könnyen megtörhet az ember – különösen az, aki „repülni” szeretne. És hogyan lehet ebből kiutat találni? Talán pont ez a könyv legizgalmasabb kérdése.

Maros Diána: Ahonnan nem vezet tovább az út. Womanpress, 2025.