Születésnapi köszöntő

1903 kora tavaszán, egy éjszakán reggelig világított egy ház ablakában a petróleumlámpa. Az utcák kihaltak, az emberek aludtak, de ebben a házban március 12-ére virradó éjszaka nem állt meg az élet. Itt valami miatt nem aludtak. Valamire vártak. Hirtelen gyermeksírás jelezte, hogy új ember született. A bábaasszony örömmel jelentette, fiú. 1903. március 12-én, 100 esztendővel ezelőtt született Péter Imre.

Gyermekkorát Királyhelmecen töltötte, itt járt a református iskolába, majd a sárospataki tanítóképzőben szerzett oklevelet. Pályafutását Nagykövesden kezdte, 1923-tól 1962-ig Szentesen (Bodrogszentesen) tanított.

Az első világháború következménye rányomta bélyegét az itt élő magyarságra. ĺgy Péter Imrének iskolája elvégzése után szembe kellett néznie egy új kihívással, be kellett illeszkednie egy új közegbe, a csehszlovák államkeretbe. Mint oly sokakban, benne is felvetődött a kérdés: maradni vagy menni? Hűnek lenni a szülőföldhöz, vagy a könnyebb utat választani a reánk kényszerített határon túlra?

És ő maradt a szülőföldjén, a Bodrogközben, vállalva a kockázatot, a nehézségeket, a megaláztatásokat. A Szentesi Elemi Református Népiskola egyedüli tanítója, igazgatója lett. Az iskola a református egyház kezelése alá tartozott, így még a kántortanítói tisztséget is betöltötte.

S hogy milyenek voltak egy falusi iskola körülményei az 1920-as években, arról tanúskodjék egy 1925-ben végzett felmérés (tanfelügyelői jelentés):

„Körülmények: – rozoga épület (tető, falak...)

– tisztaság

– taneszközök hiánya!

Beszerezendő: legalább 1 szekrény, 1 tábla!

A tanteremben találtatott az Elnök úr (T. G. Masaryk) képe, ČSR három jelvénye, 1 db ČSK térképe.”

1926-ban a faluban 137 iskolaköteles gyermek élt, a tanítást 1 tanító, Péter Imre biztosította. Az iskolalátogatás idején 90 (!) gyerek volt jelen 1 tanteremben! 1928-ban 140 (!) iskolaköteles gyerek élt a faluban. Ekkor jött még egy tanító. A tanítás délig, majd délután folyt.

Hogy milyen ember volt Péter Imre, nehéz rá jelzőket találni. Vállalta sorsát. Vállalta nemzetiségét, melyet egyszer sem tagadott meg. Vállalta népének tanítását, művelését, mert hitte, a tudás az egyedüli, mely előbbre visz. Kertészkedett, méhészkedett, színdarabot tanított, kultúrát terjesztett, mindenütt ott volt, ahol szükség volt rá.

1942. május 22-én mint önkéntes tartalékos őrvezető bevonult a második magyar hadseregbe. ĺgy került 39 évesen a Don-kanyarba, a halál torkába, itt hagyva mindenét, feleségét, gyermekeit, mindent, amit addig teremtett, amiért addig dolgozott.

1942. december 27-én megjelent a honvédvezérkar főnökének parancsa a második hadsereghez: „Legfelsőbb hadurunk elrendeli, ellenséges támadás esetén a saját állásokat és támpontokat feltétlenül tartani kell. Visszamenni senkinek sem szabad. Nincs hátra, csak előre van.” A hadsereget tehát halálra ítélték! „Kétszázötvenezer magyar férfi áll a Don partján 1943. január 12-én. A hőmérséklet váratlanul jelentősen csökken: mínusz 35 fokot mutat a hőmérő. Befagytak az akkumulátorok, az őrök keze ráfagyott a puskára. (A hőmérséklet később mínusz 42 fok alá süllyedt.)

»Vakító fehérség, csend.

Csak meghalni lehet,

hátrálni nem.«”

Vitéz Jány Gusztáv vezérezredes, hadseregparancsnok feljegyzéséből kitűnik, a második magyar hadsereg a halál torkába lett küldve: „Az a benyomásom, hogy a hadsereg feladata a német egység biztosítása. Ha fegyver nincs, az élő tömeg szerepeljen sebességcsökkentő ütközőként.” Ez meg is valósult! A végeredmény kb. 150 ezer ember pusztulása! Ezek közt a halálraítéltek között volt Péter Imre is. Fogságba esett, tehát életben maradt. És kereste tovább a túlélés lehetőségét. Tudomására jutott, hogy a Szovjetunió megegyezett az ideiglenes csehszlovák kormánnyal, minek alapján csehszlovák alakulatot szerveznek az ott élő cseh és szlovák katonákból. A volt csehszlovák katonák vagy fogságba estek, vagy átálltak a szovjet oldalra. 1942-ben megindult a csehszlovák dandár szervezése Ludvík Svoboda tábornok vezetésével. Imre bácsi kihasználva a lehetőséget, jelentkezett az alakuló dandárba.

Az egyik feltétel az volt, hogy bizonyítania kell szlovákságát! Mivel az első Csehszlovák Köztársaságban élt és dolgozott, megtanult szlovákul. A Miatyánk szlovák nyelven való elmondásával a „vizsga” sikerült. Bekerült a Svoboda által vezetett dandárba, majd ez a csapat hadtestté duzzadt. ĺgy a csehszlovák hadtest kötelékében sikerült megszabadulnia a szinte biztos haláltól. A duklai hágón át érkezett haza, végre szerettei közé, Szentesre. Tanított tovább, egészen 1962-ig, amikor beköltözött szülővárosába, Királyhelmecre. Itt a magyar tizenegy éves iskola felső tagozatán tanított.

Tanulság a fiataloknak: 53 évesen, 1956-ban levelező tagozaton elvégezte Pozsonyban a pedagógiai főiskolát, ahol biológia– földrajz szakon diplomát szerzett. Nyugdíjba vonulásáig példás munkát végzett. A bodrogközi magyarság egyik legnagyobb tiszteletben álló embere. Még a 70. életévét betöltve is meghívták tanítani a gimnáziumba, mivel nem volt szakos oktató. Az unokája elmondása szerint minden órára felkészült, a maximumot akarta adni, nemcsak letudni. Készült, hogy ne érhessék váratlan kérdések. Igazi ember, magyar, pedagógus, a nemzet napszámosa! Mindig szem előtt tartotta Széchényi István szavait: „A tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma.”

Ezekkel a gondolatokkal köszöntöm Péter Imrét (mindenki Imre bácsiját), több száz vagy ezer tanítványa nevében, azok nevében is, akiket már rég magába fogadott az anyaföld. Kívánom, hogy még éveket éljen meg közöttünk, hogy legyen kire felnéznünk, mint ragyogó csillagra, világító fáklyára, hogy mutassa az utat a jövő nemzedéknek: íme így kell élnetek, ha meg akartok maradni embernek, magyarnak, küzdve küzdeni és bízva bízni az utolsó leheletig.