Kultúra
„A magyar konyha egyszerűen fantasztikus...” - Képarchívum

"Szerintem minden rendező őrült. Lars von Trier is"

Szabó G. László

2018. április 22. 12:11

Százkilencven centijével Stellan Skarsgard, vagy ahogy a barátai nevezik: Skarzie, a gyengéd barbár jól megtermett német altiszt a Jerzy Kosinski Festett madár című, világhírű regényének most készülő, cseh filmváltozatában.

A sok nyelvre lefordított háborús dráma főhőse egy zsidó kisfiú, akit a szülei vidéki rokonainál rejtegetnek. Azután, hogy a gyerek elhagyja búvóhelyét, a lengyel–ukrán határövezetben vándorol faluról falura, ugyanúgy rettegve a németek kegyetlenségeitől, mint az érzéketlen falusiak támadásaitól. Stellan Skarsgard, a svédek legismertebb és hazáján kívül is legtöbbet foglalkoztatott színésze a Wehrmacht egyenruhájában állt kamera elé Václav Marhoul alkotásában. A Nyugat-Csehországtól Mátyusföldig több helyszínen dolgozó forgatócsoport tagjait ugyanúgy lenyűgözte, mint 2001-ben Szabó Istvánt, aki Szembesítés című, francia–osztrák–angol koprodukcióban készült filmjében a híres német karmester, Wilhelm Furtwängler szerepére kérte fel. Skarsgard a forgatásnak köszönhetően többször is járt Budapesten, de már csak két szóra emlékszik magyarul. A borjúpörkölt az egyik, a gulyás a másik. Hibátlan kiejtéssel mondja ki ma is mindkettőt. De Csehországhoz is kötődik érzelmileg. A Milan Kundera regénye nyomán Philip Kaufman rendezésében készült A lét elviselhetetlen könynyűségében a mérnököt játszotta, Milos Forman utolsó opusában, a Goya kísérteteiben a híres spanyol festőt, legutóbb pedig Björn Borg edzőjét alakította a Prágában forgatott Borg/McEnroe című filmben. Interjúzni, ha már vele szemben ül az ember, nem nehéz vele. De most az odáig vezető út is csak kilométerekben volt hosszú, hiszen Karlovy Vary fesztiválján beszélgettünk már, így mindketten tudtuk, mit várhatunk a másiktól. Stellan Skarsgard a legközvetlenebb riportalanyok egyike. Könnyen oldódó, beszédes, közvetlen ember, aki örömmel veszi a másik fél érdeklődését.

Mit tart élete legerősebb hajtómotorjának? Nyolc gyermekét vagy azt a csaknem száz filmet, amelyet az elmúlt harmincöt év alatt forgatott?

Minden jött magától. A gyerekek is, a filmek is. Már fiatalon nagy családot akartam, és már akkor is filmekről álmodoztam, amikor Stockholmban, a Svéd Királyi Színházban Ingmar Bergmannal dolgoztam. A siker óriási hajtóerő, de a gyerekek is gyakran felpörgették az életemet. Ez a kettő így együtt lett fontos számomra, nem tudom különválasztani őket.

A Festett madárban való szereplését miért érzi fontosnak?

Megrázó a történet. Előttünk egy alig tízéves gyerek, aki egyedül vág neki egy életveszélyes útnak. Gyors vagyok és impulzív, azonnal rábólintottam erre a felkérésre. Sötét film lesz, nem könnyű ilyet leforgatni. Félelem, megalázás, kirekesztés, kegyetlenség egy szörnyűséges világban. Itt van miről beszélni, van mit megmutatni, ez a film nagyon tud majd fájni. De még valamit el kell mondani: van egy színészi stratégiám. Egymás után kétszer ugyanolyat soha nem akarok játszani. Sem szerepben, sem műfajban. Legyen az egyik film könnyedebb, szórakoztatóbb, a másik komolyabb, súlyosabb. Csak azt ne kérjék tőlem, hogy valami olyat adjak, amivel egyszer már elnyertem a közönség tetszését. Ezért szerettem a Mamma Miá!-t is. Soha nem énekeltem, nem táncoltam még kamera előtt, az volt az első alkalom, és bár épp emiatt nagyon megkínzott a feladat, boldogan csináltam végig.

Vegyük akkor a másik végletet: Lars von Trier legutóbbi rendezését, A nimfomániást. Ott egy idős korára magára maradt könyvmolyt játszott, egy született entellektüelt. Mennyit kellett győzködnie Triernek, hogy elfogadja a szerepet?

Mire hegyezte ki ezt a kérdést? Arra, hogy a történet végén le kellett tolnom a gatyámat? Nem pánikoltam. Amúgy sem vagyok szégyellős. Színész vagyok, annyit mutatok magamból, amennyit a szerep és a rendező elvár tőlem.

De azért elmesélné, mivel cserkészte be Trier A nimfomániásba?

Még készen sem volt a forgatókönyv, amikor jelezte, hogy számol velem. Sokadszor dolgoztunk együtt. Felhívott, hogy: „A következő filmem pornó lesz, számolhatok veled?” Hogyne! – feleltem. „De te nem fogsz benne szeretkezni, nem baj?” Miért lenne baj? – mondtam. „A végén viszont meg kell mutatnod a petyhüdt hímtagodat.” Úgy lesz, bízhatsz bennem, közöltem vele. Svéd vagyok, vagy nem? Mi a szexualitást máshogy kezeljük, mint a nyugati társadalmak. Azt szoktam mondani: mezítelenül születtem, mezítelenül járkáltam otthon, akárcsak a szüleim, és már kisiskolás koromban tudtam, hogy a gyereket nem a gólya hozza. Így neveltek, és ezt adom tovább a gyerekeimnek. Lehet, hogy én vagyok az egyetlen színész Hollywoodban, akinek a szerződésében az is ott áll, hogy jogom van egy kocsmában bármikor megmutatni a csupasz fenekemet.

Hullámtörés, Tánc a sötétben, Dogville, Melankólia – ezek a filmek is Trierhez kötik. Egyik vadabb történet, mint a másik.

Tisztelet a kivételnek, de szerintem minden rendező őrült. Trier is. Neki is borzalmas gyerekkora lehetett. Biztos egyedül ült a szobájában, mert senki nem akart játszani vele. Magányos lehetett, és az építőkockáit rakosgathatta ide-oda. Megvolt a maga világa, és most rendezőként ugyanezt folytatja. Larsszal forgatni nekem mindig szórakozás. Kreatív, fantáziadús elme. Egyedül Nicole Kidmannel volt gondja, amikor a Dogville-t forgattuk. Nem passzoltak egymáshoz művészileg. Van ilyen. Trier stílusa nekem nagyon bejön, a végeredmény pedig egyáltalán nem izgat.

S ha nem hívja Trier?

Most se hívott. Az új filmjéből kimaradtam. Nem neheztelek rá. Legalább nem unjuk meg egymást.

Többször dolgozott Hans Peter Moland norvég rendezővel is. Ez azt jelenti, hozzá is ugyanolyan szoros szálak kötik, mint Trierhez?

Nevezhetném őt udvari rendezőmnek is, de inkább én vagyok az ő udvari színésze. Ha a pályán eltöltött éveinket és a tőle kapott filmszerepeimet nézem, olyanok vagyunk, mint egy idős házaspár. Sok mindent megéltünk együtt. Első két közös filmünk, az Abszolút nulla fok és az Aberdeen sötét tónusú dráma volt, de a harmadik, a Hajszál híján úriember igazi vígjáték, amelyben nem a dialógusok voltak humorosak, hanem a karakterek. A dialógok számos filmben csak arra szolgálnak, hogy szavakkal mondják el a történetet. Színészetem hetvenöt százalékával az elnagyolt forgatókönyveket kompenzálom. A nimfomániásban játszott szerepem is azért volt kihívás számomra, mert rengeteg szöveget kellett megtanulnom, amit aztán ülve, a címszerepet alakító Charlotte Gainsbourg ágya mellett kellett elmondanom.

Eddigi legmegerőltetőbb szerepét kitől kapta?

Molandtól. Az eltűnés sorrendjében című filmjét mínusz 57 fokban forgattuk.

Hol? Az Északi-sarkon?

Ugye, soha nem járt még Skandináviában? Akkor nem tudja, milyen az igazi tél. Hókotrót egyébként sem játszhat az ember kánikulában. Úgy szétfagyott a képem a hidegben, hogy meg sem rezzentek az arcizmaim. De legalább elmondhatom: megtanultam hóekét vezetni.

Formannal hogyan került kapcsolatba?

Egyik film hozza a másikat. Goya szerepét eredetileg Javier Bardemre osztotta, én még akkor szóba sem jöttem, de hirtelen minden megváltozott. Javier lett az inkvizítor, én pedig a festő.

Akkor már olyan filmekkel dicsekedhetett, mint az Amistad, a Good Will Hunting vagy A Karib-tenger kalózai.

Ez utóbbi rendesen kifárasztott! Mindennap hat órán át bíbelődtek velem a maszkosok, míg Bocskor Billt formáltak belőlem. Apró kagylókat, korallokat, tengeri herkentyűket ragasztgattak az arcomra, de vagy ötvenet. Goyaként szerencsére nem várt rám ilyenfajta tortúra. De hogy minek köszönhetem a szerepet? Milos Madridból repült vissza New Yorkba, amikor a gépen meglátott Az ördögűző: A kezdet című filmben. Azonnal szólt a producerének, hogy megvan Goya, aki rá is bólintott a választására, mert ismert. Azt mondta Milosnak: „Skarsgard olyan színész, akit nem Skarsgardként jegyzel meg a moziban, mert a karakter marad meg benned, akit ő játszott.” Ez óriási elismerés volt számomra.

Hollywoodi színész Sean Connery oldalán lett a Vadászat a Vörös Októberre című kalandfilmben, amelyben a hajó orosz kapitányát alakította. Nem sokkal később már Spielberggel forgatott volna a Schindler listájában. Ha nincs Liam Neeson!

Tudja, mi az érdekes? Sokan ma is összetévesztenek vele. Azt hiszik, én voltam Oskar Schindler. De milyen az élet? Schindler Neesoné lett, én viszont már jóval előtte eljátszhattam Raoul Wallenberget, a svéd diplomatát. Aki ugyancsak rengeteg zsidót mentett meg – Budapesten! Pont a rendszerváltás évében, 1989-ben forgattuk a Jó estét, Wallenberg úr című filmet, és én, aki a barátaim szerint istenien főzök, azt kell, hogy mondjam: sehol a világon olyan finomakat nem ettem, mint Budapesten.

Mivel az utóbbi években egyre több hollywoodi produkcióban játszik, bárki gondolhatja, hogy az év jelentős részét Amerikában tölti. Valóban így van?

Eszem ágában sincs ott élni. Amint leforgatom a filmet, már repülök is haza, Stockholmba. Várnak a gyerekeim, a barátaim, a gyermekeim anyjai, mert az első feleségemmel is jó viszonyban maradtunk. Stockholmban egyébként még egyetlen filmet sem forgattam, de minden, ami igazán fontos az életemben, az ott történt meg velem. Dehogy tudnám elhagyni a várost! De még Európát sem. Szeretem Svédországot, mert toleráns, humánus ország, és szabadon mozoghatok benne, nincs szükségem testőrökre. Stockholmban senki sem zaklat azzal, hogy szeretne bekerülni a filmiparba. Hollywoodban már a taxisofőrök is forgatókönyvet nyomnak a kezembe, hogy adjam be valamelyik stúdióba. Vagy hogy rendezzem meg.

Ez még eszébe sem jutott?

A rendezés? Ki van zárva. Éppen eleget vagyok távol így is a gyerekeimtől. Több időt már nem vagyok hajlandó odaadni a magánéletemből. Ha hiszi, ha nem, apának, férjnek, társnak, barátnak lenni sokkal többet jelent számomra, mint népszerű filmszínésznek.

Önnek ajánljuk