Száz éve született Darvas Iván, a színész, aki stílust teremtett

Nyugatról keletre, civilből színpadra

Magyar apa és orosz anya kisebbik fiaként született, családjuk a két világháború közötti polgári középosztályhoz tartozott. 1926-tól 1939-ig Prágában éltek, ahol a fiúk német iskolába jártak. Iván ezalatt tökéletesen megtanult csehül és társalgási szinten angolul is. 

A második világháború idején tért vissza Magyarországra. Technikumot végzett, gépészeti tanulmányokat folytatott, majd műszaki tisztként szolgált, és mivel oroszul is jól beszélt, „kiadott“ egy sokszorosított formában terjedő, rendkívül hasznos magyar-orosz szótárt a felszabadító Vörös Hadsereggel kontaktusba kerülők számára, ilyen mondatokkal: 

„Sajnálom, nincs karórám.“ Vagy: „Fiam, én egy öregasszony vagyok“.

Darvas Iván csak a háború után kezdett érdeklődni a színészi pálya iránt. Jelentkezett a Színművészeti Akadémiára, ahol Básti Lajos és Major Tamás voltak a tanárai. 1946-ban már a Nemzeti Színház tagjaként mutatkozott be, ekkor vette fel az Iván keresztnevet, hogy megkülönböztesse magát Darvas Szilárd humoristától. Karakteres jelenléttel bírt: különleges orgánuma és intellektuális kisugárzása azonnal megkülönböztették őt pályatársaitól. Nem a klasszikus fiatal „szívtipró” volt, hanem gondolkodó, morális alkatú művész, aki nemcsak eljátszotta a szerepeit, hanem meg is akarta érteni őket.

A filmvászon csillaga

Országos népszerűséget a Liliomfi (1954) című Makk Károly-film hozott számára, amelyben a bohém, elbűvölő vándorszínész szerepében sziporkázott. A romantikus vígjátékot Darvas intellektuális sármja tette különlegessé: egyszerre volt könnyed és árnyalt, humoros és érzékeny. A Liliomfi máig az egyik legszeretettebb magyar film, elsősorban az ő alakítása miatt.

A vígjátéki szerepek mellett Darvas a drámai műfajban is maradandót alkotott. Makk Károly Szerelem (1971) című filmjében – Déry Tibor novellája alapján – egy börtönből hazatérő politikai foglyot alakít, akinek felesége (Törőcsik Mari) hűségesen várja őt éveken át, miközben a férfi nagybeteg idős édesanyjának hazugságokkal próbálja elviselhetővé tenni a fia távollétét. Darvas visszafogott, szinte szótlan játéka, a karakter csendes fájdalma és az elnyomottságban is megőrzött méltósága a magyar filmtörténet egyik legmegrendítőbb alakításává teszi ezt a szerepet. A Szerelem nemzetközi sikert aratott, Cannes-ban elnyerte a zsűri díját. 

Amikor élet és film egybecseng

Ráadásul Darvas Iván ugyanabban a börtönben játszott el néhány jelenetet, amelyben korábban maga is csaknem két évet töltött el. 1956-ban ugyanis forradalmi bizottságot szervezett, hogy bátyját kihozza a börtönből, amiért 22 hónap börtönbüntetésre ítélték a forradalom leverése után. Megtorlásként évekig nem léphetett színpadra, csak segédmunkásként dolgozhatott. 

Sokáig tartott, amíg a hatalom úgy-ahogy megbocsátott neki. Csak a hatvanas évek közepétől térhetett vissza fokozatosan a színházi életbe – előbb vidéki társulatokban, majd Budapesten is megindító erejű szerepeket formált meg: Lear királyt, Chebutykin doktort Csehov Három nővérében, vagy Alcestet Molière Mizantrópjában. Mindegyikben ott volt a magas erkölcsi mérce és a mély emberi sebezhetőség. 

Egyik legemlékezetesebb filmszerepe vitathatatlanul A tizedes meg a többiek (1965) című legendás Keleti Márton-vígjátékban volt, amelyben Gálffy századost, az arisztokratikus, de egyre komikusabbá váló katonaszökevény-figurát formálta meg. Tökéletes ellenpontja volt a tizedest játszó Sinkovits Imre karakterének, elegáns, merev és időnként teljesen abszurd módon ragaszkodva a szétesett világ katonai rendjéhez. Alakítása finom iróniával idézi meg a korabeli tisztikar ellentmondásos alakjait. 

A színész dolga a gondolkodtatás

Darvas Iván sosem akart sztár lenni. Magánéletét féltve őrizte, művészetét az igényesség és a belső fegyelem jellemezte. Minden szerepben felfedezte a kérdést, a dilemmát, a gondolkodás lehetőségét. 

Nemcsak játszott, hanem fordított, írt, szerkesztett is. Különösen közel állt hozzá a költészet: Radnóti, Pilinszky, József Attila verseit olyan átéléssel mondta, hogy sokak számára ma is az ő hangján szólalnak meg ezek a sorok. 

A rendszerváltás után szerepelt televíziós produkciókban (A halhatatlan kedves, Szóról szóra), díjakat kapott, új generációk fedezték fel. Mégis visszahúzódó maradt, nem kért a reflektorfényből, csak a szerepeinek élt. 

2007-ben hunyt el, 82 évesen. Halálával nem csupán egy korszakos színészt, hanem egy gondolkodó értelmiségit veszített a magyarság. Személyes sorsa, morális tartása, művészi minősége egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy pályája máig iránytűként szolgál. Elveihez akkor is ragaszkodott, amikor ez súlyos árat követelt. 

Élete utolsó éveiben sokat betegeskedett, visszavonultan élt. Olyannyira kerülte az embereket, hogy azt kérte, senki ne kísérje el az utolsó útjára. Nem szeretett volna sírhelyet sem, hamvait a mai napig a szerettei őrzik. 

Száz évvel születése után nem csupán azért érdemes emlékeznünk rá, mert a magyar színjátszás egyik legfontosabb alakja volt, hanem mert példát mutatott: hogyan lehet művészetből emberi tartást, színpadból gondolatot teremteni. Ez a fajta jelenlét pedig ma is rendkívül hasznos (lenne).