Szavak, mondatok zenéje

Esterházy Péter és Grendel LajosSomogyi Tibor felvételeBár az est során elsősorban az irodalomról esett szó, olykor – igaz, inkább csak jelzésszerűen – a kultúra, a művészetek egy másik ága, a zene is ott „lebegett” a teremben a szavak mestereinek köszönhetően. (Egyébként nem lett volna minden haszon nélkül való, ha a Magyar Intézet nagytermének alapterületét erre az alkalomra legalább a duplájára bővítette-varázsolta volna valaki, mert az érdeklődés óriási volt, és a közönség egy része kiszorult a folyosóra. Ők ha képet nem is, a kihelyezett hangszóróknak köszönhetően legalább hangot kaptak Esterházyról és Grendelről.)

Grendel Lajos az est házigazdájaként előrebocsátotta (1. zenei betét): ő tulajdonképpen olyan, mint a rockkoncerteken az előzenekar, az est igazi sztárja Esterházy Péter. Annak fejtegetése, hogy ki lehet a rockzene Grendel Lajosa és Esterházy Pétere, ezúttal elmaradt. Megtudhattunk viszont egyet s mást arról, miért ragaszkodik anynyira Mátyás király a szalmakalapjához – Grendel ugyanis készülő regényéből, a Mátyás király New Hontban címűből olvasott fel részletet, amely, mint a címe is sejteti, az előző regényéből megismert provinciális városkába kalauzolja az olvasót, oda, ahol „mintha minden változatlan lenne, mintha minden dacolna az idővel”. Ezzel szemben Esterházy nem dacolhatott az idővel, pontosabban a Mindentudás Egyetemén tartott nagy sikerű előadására kiszabott 45 perces időtartammal, így Pozsonyban A szavak csodálatos életéből című esszéjének azon részleteit hozta el és olvasta fel, amelyek az előadásból az idő szűke miatt kimaradtak (a nyomtatott formában megjelenő változatban természetesen olvashatók). Mielőtt a felolvasásba kezdett, elnézést kért a közönségtől, hogy „elszakad” tőlük, mert az olvasáshoz le kell vennie a szemüvegét, s így a közönség „egy elmosódott Renoir-képpé” válik számára, de mint hozzátette: „választani kell élet és irodalom között, és ilyenkor gondolkodás nélkül az irodalmat választjuk, abban az öncsalásban, hogy az az élet”.

Az esszérészlet bizonyára sokakat meggyőzött arról, hogy ha netalán azok közé tartoznak, akik lemaradtak Esterházy Péter előadásáról, egy emlékezetes élménnyel lettek szegényebbek. Mert Esterházy valóban szinte mindent tud a szavak csodálatos életéről. A „szómindentudás” professzora. Arról azonban, mint mondta, senkit nem akar meggyőzni, hogy olvasson. „Nem buzdítok. Aki akar, olvas, aki nem akar, nem.”

Bár Esterházy többször, több helyen kijelentette, nem szeret beszélni, az írónak az a dolga, hogy írjon, a felolvasás után nem térhetett ki az írótárs kérdései elől. Alkotói módszeréről elárulta: az a lényeg, hogy az író tisztában legyen a saját tehetségtelenségével, vagyis másképpen fogalmazva saját tehetsége korlátjaival. Akkor cselekszik helyesen, ha az alkotásnak megfelelő pozíciót választ. De természetesen időnként benne is él a vágy, hogy a saját korlátjain túllépjen, és megkísérti a gondolat, hogy „de jó volna egy másik írónak lenni” (mondjuk Csokonai Lilinek). Az öncenzúrával kapcsolatban megjegyezte: természetesen vannak „titkok”, amelyeket az író sem ír le, mert egy bizonyos határt egyszerűen nem képes átlépni. De a kimondás határai minden író számára máshol húzódnak. Azért használ gyakran a műveiben idegen szövegeket is, mert ezáltal kimondhat olyan dolgokat is, amelyet saját szövegként nem lenne képes leírni. „Én mindent anyagnak tekintek” – vallotta be, s ez alól saját magát és a családját sem tartja kivételnek. A Harmonia caelestis kapcsán Esterházy elmondta: a családregény mindig egyfajta nosztalgiát feltételez, egyfajta „csak a szépre emlékezem”-hozzáállást, és ezt az általa nem kedvelt nosztalgiát próbálta lerombolni a regény struktúrájával.

Esterházy műveit számos nyelvre lefordították, bár ő is úgy tartja, hogy az irodalom fordíthatatlan. Igaz, hogy az ő munkái telve vannak a magyar történelemre, kultúrára vonatkozó utalásokkal, amelyeket csak a magyar olvasó képes a maga teljességében megérteni, ennek ellenére a fordítások révén is működhet kommunikáció – ha másfajta is – a könyvei és az olvasók között. „Mintha mindegyik könyvnek valami lelke lenne, ebből aztán a fordításban valami átmegy” – mondta.

S hogy milyen Esterházy Péter szerint a valódi irodalmi mű? Olyan, amelynek van az adott tárgya, és (2. zenei betét) ezen felül kiad valami zenét is. Mit is kívánhatnánk ennek kapcsán az olvasóknak? Minél több olyan művet, amely zene lesz fülünknek.