Sylvia Plachy fényképei az élet árnyékos oldaláról

Sylvia Plachy 1943-ban, Plachy Szilvia néven született Budapesten. Felmenői között morva ősök is voltak, ám ha a vezetéknevéhez hűen félénknek születik, aligha járt volna az élet árnyékos oldalán. Bármerre indult is el, elsőként mindenütt az elesettekre, a segítségre szoruló, a hétköznapok forgatagában sodródó embertársaira figyelt. Azokra, akiknek az árnyéka ottragadt az utca kövén. Elérzékenyült, ha olyat látott, ami a lelkéig hatolt, humorral közelített helyzetekhez, ha azok már messziről megmosolyogtatták. A magával cipelt öt fényképezőgép közül az egyik mindig „lövésre” készen állt. Túl a nyolcvanon még ma is fotózik. De már nem annyit, mint régen.

„A fekete-fehér fotó gyakran hitelesebb, mint a színes – vallotta Peter Lindbergh, a világhírű szépségvadász-divatfotós, akinek Sylvia Plachyval egy időben a Műcsarnokban van kiállítása. – Különösen a portrék hatása lesz erősebb a redukciónak köszönhetően.”

A valóságot, az élet ezer arcát Plachy is fekete-fehérben mutatja meg. Érzékenységével és humanizmusával, mélyen emberközpontú szemléletével, azzal az együttérzéssel, amely minden képéről leolvasható, gyorsan közel kerül hozzánk. Mindenben a jót keresi, elnéző a hibát követővel szemben, mindenkiben az esendő embert látja. A hajléktalanszállók lakóiban, az utcán ragadottakban, a metrón szédelgőkben. A homok fogságába került, gazdátlan cipőket is képes úgy fényképezni, hogy sorsokat képzeljünk beléjük. Mintha a pesti Duna-part cipőinek üzennének ezek a lábbelik. „Ez maradt utánunk, semmi több.”

A humanista fotográfia hagyományait éltető Sylvia Plachy Ajándékok a 20. századból és azon túl című kiállítása egy életmű torzója. Rengeteg kép várja a tárlat látogatóit, köztük idős emberek és hírességek nem éppen hagyományos portréi. Andy Warhol, a pop-art királya egy polaroid felvétellel a kezében. Tilda Swinton, az androgün küllemű skót színésznő szelíd tekintettel. Jean-Michel Basquiat amerikai művész, a neoexpresszionizmus meghatározó alakja egy telerajzolt fal előtt. Pedro Almodóvar, a spanyol film matadorja tűsarkú cipőben gyönyörködve. André Kertész, a példakép, akihez szoros szálak fűzték, ölbe tett kézzel ül előttünk. William S. Burroughs amerikai író, a beatnemzedék egyik kiemelkedő alakja csípőre tett kézzel pózol. Egy tűzcsap, egy olajtűz, egy macska-produkció, egy vándorsólyom, egy függőhíd, egy újjászülető fa, egy prágai hattyú, egy tomboló pipacsmező, egy fehér páva is megmozgatja a fantáziáját.

Nehéz, ám annál tartalmasabb életút az övé.

Európa még lángokban állt, amikor megszületett. Gyermekkora első éveit a világégés árnyékolja be. Tizenhárom évesen már a békés mindennapokat kényszerül maga mögött hagyni. Szülei a menekülést választják. 1956 decemberében, lovas kocsival hagyják el az országot. Lányukat szalma alá rejtik. Akkor bújhat csak elő, amikor már osztrák oldalon járnak.

„Előttünk is, mögöttünk is sötétség volt, amikor elindultunk egy új világ felé” – emlékezik Sylvia Plachy.

Két évet tölt Ausztriában a család. Ott kapja édesapjától az első fényképezőgépet, egy Agfa Boxot. Tizenöt évesen már kamaszos szenvedéllyel fotóz. Akkor költözik ki a család az Egyesült Államokba. Az első állomás New Yersey, majd New York Queens negyedében telepednek le. Három évvel később már jól beszél angolul. Beiratkozik a Pratt Institut művészeti képzésére. Az első két évben még grafikusnak készül, a fotográfiát, mint szabadon választható kurzust, az egyetem harmadik évében veszi fel. Megismerkedik a szintén magyar származású André Kertésszel, aki sebesült katonaként sokszor megfordult az esztergomi Mala uszodában. Ott készült fotográfusi szemléletének egyik origójaként számon tartott Víz alatt úszó című képe, amely arról árulkodik: teljesen lenyűgözte a víz tükröződésének, torzító hatásának különös játéka. Plachy és Kertész között egyfajta nagyapa-unoka kapcsolat alakult ki. Mély barátságuk egészen a művész haláláig tartott.

„Sosem láttam a pillanatot nagyobb intenzitással és emberiességgel megtapasztalni és filmen rögzíteni” – mondta a mester magyar tanítványának alkotásairól.

Vad és erős New York-i fotókkal tört be Sylvia Plachy a The Village Voice nevű hetilapba, amely igazi hippiújság lévén minden számával szabad véleményt formált a világról. Bátor, előremutató képeivel harminc évig meghatározó fotográfusa volt a lapnak. Szabad városnézés című rovatában hetente egyetlen képpel mesélt el hétköznapi történeteket. Magyarországról készült felvételeit tíz héten át publikálta a lapban. Időnként ugyanis hazalátogatott, s természetesen itthon is fotózott.

Jókor volt kellő helyen 1987-ben is, amikor Donald Trump, mint valóságshow-sztár egydollárosokat írt alá New York szívében. Sylvia Plachy véletlenül járt arra, de azonnal megnyomta a gombot.

Nagyon finom ember, állítják róla, akik személyesen ismerik. Fiával, a kétszeres Oscar-díjas Adrien Brodyval (A zongorista, A brutalista) egészen különös viszonyban van. Zárt kapcsolat az övéké. Erre utalnak azok a képek is, amelyek a budapesti kiállításon is szerepelnek. Születésétől fogva minden évben lefotózta a fiát, s ezekből a felvételekből lett mára egy izgalmas sorozat.

„Szerencsés és nagyon boldog vagyok a fiammal” – mondja a magyarul még mindig remekül beszélő asszony, aki már ritkán veszi kézbe a fényképezőgépet.

„Inkább a régi fotóimat nézegetem. Jó a múltban kotorászni. Nem kell annyi barát az embernek. A képek is beszélnek” – vélekedik.