Soňa Uriková receptjei boldog(talan)ságra

A szerzőnek ez a harmadik könyve. Az első egy novelláskötet volt (Élősövények) 2015-ben, amit egy mesekönyv (Jašo a vásárban) követett 2020-ban.

Az Ok az örömre egy kézikönyv. Leginkább a túlélést szolgálja. A boldogtalanságot kibírhatóvá tevésé. Semmiképpen sem a boldogságé. „Aludjatok tigrisfogban! Nézzétek a Minecraft világát zsiráfszemmel! Készítsetek kertecskét elefántseggben! Én például szívesen lefeküdnék a könyvtárban a fiatal könyvtárossal, hol van egy kézikönyv, hogyan lássak hozzá?” (11.) – szól a kisgyermekes anya belső monológja, akinek egy csigás (napközis) házi feladattal zökken ki az élete. És hogy ezt „mások” simán megcsinálják, és passzolni is lehet? Ez már majdnem mindegy akkor, amikor az ember áll a (nagyon úgy tűnik, hogy) diszfunkcionális családja előtt, és nemhogy a saját gyerekei, de a könyvtáros fiú zokogására sem tud mit reagálni. „A csigák faszságok.” (26.)

Már maga a felütés is baljós. A kisegér (hanti nép)meséje, aki egyre a minél tökéletesebb boldogság felé evez, de amikor megtalálja, olyan jóllakik vele, hogy amikor elbotlik egy kőben, felhasad a hasa… megvarrják ugyan tűvel, cérnával, és a dióhéj csónakja is megmarad, amivel elevezhet, de valahogy már nincs kedve énekelni.

Uriková szereplői mind ilyen fércelt hasú-életű fehér egerek egy laboratóriumban: egy anya, aki kiborul egy csigás házi feladaton, egy álszent nagymama, aki kidobja az unokája építette krumplibirodalmat, aztán leforrázza a lány lábát (baleset volt?), lesátánozza a lány anyját (aki elmenekült ebből a befagyott életből és érzelmi ridegtartásból), de a hosszú kórházi ápolás után hazatérő gyereknek olyat főz ebédre, amilyet még soha – rántott sajtot hasábburgonyával. Hogy hátha…

Annyi fájdalom van itt, ennek a pici, százoldalas könyvnek a hét novellájában, hogy alig bírjuk vinni. Finom iróniával írt, tiszta közlések, nyers őszinteség, kíméletlenség. Válaszok, megoldások nélküli, apró momentumok, epizódok mindenféle életekből. Hétköznapi küzdelmek, a mieink. Tükröt tartanak nekünk, akár velünk is történhetnek (történnek) ilyenek. Nem vigasztalnak, dehogy. Semmi okot nem adnak az örömre. Vagy talán mégis. A továbbcsinálás lehetőségét, túlélési stratégiákat. „Talán segítenek felismerni, mi tart mégis életben bennünket.”

A novellák szereplői mintha kilépnének a saját testükből, hogy védjék magukat.

A világ legszebb zuga Lydájának szakításáról és vetéléséről úgy sztorizik egy kocsmai társaság, hogy fogalmuk sincs, hogy az érintett ott ül – és mindvégig hallgatja őket. Ő a láthatatlan nő, a társaság számára és a saját életében is.

Majdnem mindegyik történetben fontos szerepet kapnak az állatok, az állati tulajdonságok, az állatfajok szimbolikája. A vakondvadászat utáni, kapával széttrancsírozott, véres tetemek, a csigák, a nyulak: „Amilyen ostobán ment a nagyvilágba, olyan ostobán

jött is vissza, gondolta az apja, de csak ennyit mondott:

– A ketrecben tartott nyulak nincsenek hozzászokva ennyi térhez. Szaladgál, aztán nekimegy valaminek, egy kőnek, egy fának. És elpusztul.” (88.) És ezzel el is intézi a sáros bakancsú nyúltenyésztő a saját udvaráról a lánya kalandját/kudarcát… életét. Pontosan ennyit lát belőle, ami alapján meghozza a saját ítéletét.

Az isten háta mögött Pavlája is hazafelé tart, hosszú idő után. Az ő gyerekkora a szilvafáknak és a cefrének rendelődött alá. De most, hazaérve, mintha felgyűrődne az idő: öregedő apja és anyja helyett két gyereket talál a házban, szilvát szednek, instabil létrán, nehéz kosarakat cipelve, és a szülők régről ismerős hangsúlyával kérik számon: „Nem segítenél?”

„Az anyjával viszont többször is kiabált, hogy lerugdossa a domboldalon a főútra, hadd üsse el a busz, ami a két út elágazásánál fordul meg, ha be kell mennie a völgybe.” (35.)

Kik ezek? Szökött gyerekek vagy a lány képzelete?

„Felöltözött, de nem ment be újra a szobába. A résnyire nyitott ajtón keresztül hallotta, ahogy lélegeznek, és látta a kobakjukat. Alig látszódtak ki a takaró alól, a festményen Szűz Mária őrködött felettük tárt karokkal, ajkán mosollyal. (...) A kanyar után a kis teret, ahol a bolt, a kocsma, a tűzoltóság és a fő buszmegálló volt, egy rendőrségi sziréna kéken-pirosan váltakozó fényei világították meg.

Egy másik, nagyobb autóból egy kutyavezető ugrott ki egy németjuhásszal.

A jelenet, amit Pavla a buszra várakozó többi emberrel együtt nézett, meglepően nyugodtnak és csendesnek tűnt, mintha csak egy régi eset újrajátszását látnák.” (44–45.)

Soňa Urikova kötetében nincsenek nagy érzelmek – legalábbis a felszínen. Vannak viszont nagy elfojtások, mintha a szerző örömöt keresett volna (okot az örömre), de csak akadályokat találna. Minek nekünk az a sok titok? – teszi fel a kérdést. A titok pulzál minden novellában, a pontosan adagolt „tények”, mint egy jó drámában. Ha nem tudunk a saját nyomorunkon nevetni, el se kezdjük olvasni. Az Ok az örömre szövegei karcolnak, kizökkentenek, belénk akadnak, nem engednek el. Ebben a kötetben mindenki tudja, hogy kell boldognak lenni – de nincsen hozzá kedve.