Soha véget nem érő nőnap

Tej, kenyér, harminc deka sonka – Erika a munkából hazafelé menet mechanikusan ismételgette magában, mit is kell még megvennie a lakótelepi élelmiszerüzletben. Szinte nem is vette észre, mikor fordult be a kétoldalt fasorral szegélyezett sötét utcába. A friss tavaszi szél szétkócolta szőke hosszú haját. Összébb húzta magán a bundát. Ez sem segített azonban sokat, hiszen a munkahelyi nőnapi mulatozás kedvéért a szokásosnál is rövidebb szoknyát vett fel, ami alá akadálytalanul és pimaszul tódult be a hideg levegő. A férje a nőnap alkalmából otthon biztosan virággal várja, mint az elmúlt években, és egész biztosan megfőzte már a kedvenc ételét is. Egy fekete BMW tűnt fel az utca végén. Nem törődött vele, sietett tovább, hogy odaérjen az élelmiszerüzlethez, még mielőtt bezárna.

Elcsendesülő autóbúgás, ajtónyílás, léptek... Sötétség! Rendkívül hosszú, soha véget nem érő sötétség. Erika szaggató fejfájásra tért magához, a sötétség azonban nem változott. Úgy érezte, hogy testébe ezernyi tűt szúrtak, nem tudott moccanni, és a csend szinte fájt. Az első pillanatban azt gondolta, hogy meghalt, eltemették, és most a koporsóban tért magához. Ettől elviselhetetlen légszomja lett, fulladozni kezdett, hamarosan újra elájult.

Mikor magához tért ugyanolyan sötét volt, mint korábban. Most azonban háton feküdt és lábai széthúzva egy vasállványhoz voltak kötve. Férfinevetés, szaggató fájdalom, ezúttal nem a fejében. Ordított a félelemtől. Nem tudta, kik azok a férfiak, nem tudta, mit tesznek vele. Csak azt tudta, hogy ami most történik, attól rosszabb már nem lehet. Öljetek meg – ordította folyamatosan, míg az egyik férfi meg nem unta az ordítozását. A hatalmas ütéstől újra elvesztette eszméletét.

Nem tudta, meddig volt a sötétben. Nem tudta, hányszor és hányan erőszakolták meg. Nem tudta, mi az amit injekciós tűvel naponta beszúrtak az ereibe. És végül nem tudta, ki is ő. Egy nap újra szorosan összekötözték, bekötötték a szemét. Egy autó csomagtartója: nem tudta hová mentek vele, és meddig is volt bezárva a szűk térben. Végre leoldották a köteleket, és levették a kendőt. Panelházi lakásban találta magát. A férfiak olaszul ordítottak rá. Hamarosan előkerült az injekció és vele együtt a megkönnyebbülés is. Ez lett az egyetlen szép dolog az életében. Nem vágyott már semmire, napokig kibírta ennivaló nélkül, az „anyag” nélkül, aminek a nevét sem tudta, azonban már nem tudott volna élni. Bármit megtett, hogy hozzájuthasson, és rángógörcsöket kapott, ha nem adták be neki időben. A „gazdái” ezt használták ki ahhoz, hogy Erika az összes „ügyfelüket” kiszolgálja. Nem gondolt már sem a férjére, sem a kisfiára, és egyáltalán nem gondolt arra, hogy valaha innen ki is kerülhetne.

Egy rendőrségi razzia során találtak rá. Az olasz rendőröknek eltartott egy ideig, míg kinyomozták, honnan is érkezett. Két évvel az eltűnése után hozták haza egy mentőautóban. Férje, kisfia és a család elmondhatatlan örömmel fogadta, az örömből azonban napokon belül rémálom lett. Erikából az eltelt két évben kábítószerfüggő, pszichikai roncs lett, agresszivitásával az egész családot veszélyeztette. Idővel azonban egy dologra újra sikerült visszaemlékeznie abból az időből, amikor még minden szép volt. Most a napjait egy ideggyógyintézetben éli, és a rácsos ágyban szorongva nap mint nap megünnepli a nők napját.