Soha nem zárkózott el a romantika elől

Őt választotta Zsurzs Éva, a sorozat rendezője Fabricius Antal, Lőcse város ifjú főbírája szerepére. Főiskolás volt még, amikor kamera elé állt, és rögtön az első rész vetítése után hatalmas népszerűségre tett szert. A fekete város ma, ötvenhárom évvel később is őrzi értékét. A Magyar Televízió kincsesládájának egyik legdrágább ékköve.

Minek tulajdonítja ezt az évtizedeken átívelő, szűnni nem akaró sikert, hogy nem múlhat el karácsony A fekete város nélkül, és mind a mai napig óriási nézőtábora van a sorozatnak?

Talán mert nem veszett ki az emberekből a romantika. Saját fiatalkoromból emlékszem arra, hogy nekem is igényem volt rá. Meg akartam élni. Akinek ez nem adatott vagy nem adatik meg, az legalább filmekben szeretné látni. Meggyőződésem, hogy ez táplálja ezt az egészen elképesztő érdeklődést a sorozat iránt. Átélhető, szerethető a történet, elvárt vagy remélt sorsokat mutat. Nem tudom, készülhetne-e ma egy ilyen sorozat. Ilyen körülmények között, ilyen kiváló szereplőkkel. Nem becsülöm le a mostani generációt, de ma már talán nincs is annyi nagy színész, hogy még a legkisebb szerepekben is olyan arcok tűnjenek fel, mint ebben a történetben. Ez egyébként az én kilenc vígszínházi évemre is érvényes, azért is húztam annak idején olyan sokáig az elszerződésemet. Nem volt könnyű otthagyni egy olyan társulatot, amelyben még a néhánymondatos szerepeket is olyan nagy kvalitású művészek játszották, akik tökéletesen fedték a megformálandó figurát.

Ha igaz a mondás, hogy az élet egyik sója a romantika, akkor Nagy Gábor élete mennyire lett megsózva?

Fiatalkoromban csupa reménytelen szerelmet éltem meg. Még a gimnáziumi éveim alatt is. Mindig volt egy lány, akit imádtam. Az egyik kedvéért beiratkoztam természetjáró szakkörbe. Mindenféle lehetetlen dolgot bevállaltam, csak hogy percekig-órákig vele lehessek. Nálunk soha nem járt. De elképzeltem, hogy megjelent. Körfolyosós házban laktunk, a folyosóra nézett a szobám ablaka. Sokszor ábrándoztam arról, hogy elmegy az ablakom előtt. Mi ez, ha nem romantika?

Plátói szerelem.

Nagyon sokáig voltam egyedül.

A főiskolán is? Ott sem élte meg a nagy szerelmet?

Nem.

Hihetetlen. Lehet, hogy az ottani lányok azt hitték, foglalt a szíve.

Nem jártam senkivel. Zárkózott voltam. Amíg nem futottam be, nem is voltam szabad préda. Akkor aztán nagyon sokan azt hitték, engem el lehet érni. De még akkor sem bátorítottam senkit. Maradtam ugyanaz az ember, aki a siker előtt voltam. Sétáltam a Váci utcán, és reménykedtem, hogy egyszer csak találkozom valakivel.

És egy nap szembejött Pongor Ildikó, az Operaház neves balerinája?

Nem így volt. Egy közös barátunk révén ismerkedtünk meg. A szerelemből házasság lett, gyönyörű lányunk született, de hét év után elváltunk. Zsuzsával, a második feleségemmel negyven éve vagyunk együtt. A Jóisten keze van ebben. Monogám ember vagyok. Azzal, hogy mi ketten találkoztunk, minden a helyére került az életemben. Szép, harmonikus házasságban élünk, és van egy közös gyermekünk, akire mindketten nagyon büszkék vagyunk.

Fabricius Antal után jött a Bob herceg, majd a Csínom Palkó. Újabb két romantikus hős.

Egy kezemen meg tudom számolni, hány romantikus figurát játszottam. Főiskolai mestereim egyike, Ádám Ottó picit tévedett, amikor azt mondta: életem végéig ebben a szerepkörben maradok. Sem filmen, sem színházban nem árasztottak el ilyen szerepekkel.

Szakonyi Károly Adáshibájában, a Pesti Színházban a tizenkilenc éves Imrust, a frissen érettségizett fiatalembert alakította. Hosszú szériát megélt előadás volt, külföldön is több alkalommal vendégszerepeltek vele. Harmadéves főiskolásként mekkora kihívás volt ez?

Várkonyi Zoltán kért fel a szerepre. Vagy kétszázszor ment a darab. Az osztrák közönség is óriási elismeréssel fogadta. A bemutatót és az azt követő nyolc előadást még nem én játszottam. A beugrópróbán Bulla Elma ahhoz a ponthoz beszélt, ahol nekem kellett volna állnom. Pályakezdő voltam, meg akarta mutatni, hol a helyem. Semmi édes kisfiam! Ki kellett szolgálnom őket. Páger rettentő aranyos volt. Partnerének tekintett. Bizalmat szavazott. Hogy tizenkilenc éves fiút játszottam? Szakonyi Károllyal többször összefutottunk azóta. Ő maga mondta, hogy ennél hálátlanabb szerepet, mint Imrus, soha nem írt. Utólag is köszönte, hogy helytálltam benne. A 100. és 200. előadáson mindenkinek küldött egy-egy üveg whiskyt. Mondtam is, hogy ezek után csak élő szerzők művében szeretnék játszani. Shakespeare-től vagy Moliére-től nem várhat ilyen ajándékot a színész.

Ha Zsurzs Éváról kérdezem a kollégáit, a kulcsszavak a következők: biztonság, nyugalom, emberség, erős tartás, fantasztikus idegrendszer. Mit tud ehhez hozzátenni?

Minden igaz. Tényleg szeretett bennünket. Nem is vettük észre, hogy instruál, olyan természetes módon vezetett az általa megteremtett helyzetekben. Egy pillanatig sem éreztem, hogy valamit rám akar erőszakolni. Beállított egy szituációt, és mindenki tudta, hogy az úgy van rendjén, úgy kell megélni. Soha nem volt egyetlen bántó mondata, amitől színészként meghőköltünk volna. Egyszer sem kért olyat, ami nem a bensőmből jött. És még valami. Az ő zsenialitását jelzi az is, hogy másfél-két hónapos leállás után mindenki ugyanott tudta folytatni, ahol megszakítottuk a munkát. Nem volt zökkenő. Láttuk a dolgok folyamatát, hogy lelkileg hol tart a figura, merre vezet az útja.

A fekete város után még egyszer dolgozott vele. Öt férfi komoly szándékkal – ez volt a tévéfilm címe. Epizódszerepe volt benne. Felcsillan a szeme egy csinos könyvtárosnőre.

Tartogatott számomra még egy főszerepet. Gárdonyi Géza regényét, A láthatatlan embert akarta megfilmesíteni, de nem kapott rá lehetőséget. Pedig megérdemelte volna.

Lőcsén és Pozsonyban, A fekete város két forgatási helyszínén járt az elmúlt években?

Lőcsén nem, Pozsonyban igen. Most Kassára készülök, ahonnan az édesanyámat és az édesapját, aki gimnáziumi igazgató volt, kitelepítették annak idején. Kilencvenhárom évesen halt meg az édesanyám. Soha többé nem ment vissza Kassára. Életem legnagyobb adósságát fogom törleszteni azzal, hogy meglátogatom a szülővárosát.

Engedjen meg egy gasztronómiai kérdést is. A rántott hallal és a krumplipürével milyen viszonyban van?

Nálunk sosem volt műsoron a rántott hal. Még karácsonykor sem. A halat egyébként szeretem, de nem rántva.

Nem a karácsonyi menü miatt kérdeztem. Ez volt az első színpadi vacsorája, az Adáshibában. Ott még jó étvággyal ette.

Csakhogy a rántott hal ott panírozott krumplipüré volt. Van is egy idevágó történetem. Amikor első alkalommal játszottam a szerepet, elfelejtettem egy ponton a szöveget. Ott követtem el hibát, hogy előre gondolkoztam. Fogytak szépen a mondatok, és az utolsó már nem jutott eszembe. Hogy ez ne derüljön ki, bekaptam gyorsan egy jó nagy falatot a „rántott halból”, és néztem a többieket. Abban bíztam, hogy a profi kollégák közül valaki megoldja a helyzetet. Ha meg nem, akkor hazamegyek. Már az öltöző felé tartottam, miután véget ért az előadás, és fogalmaztam magamban a bocsánatkérő mondatot, amikor láttam, hogy a kollégáim azon töprengenek, mi a fenét felejtettek el, kinek a szövegéből maradt ki valami? Baj nem volt, valamelyikük megmentette a helyzetet. Nem mertem bevallani, hogy én voltam az, aki nem adott végszót.

Még pár hét, és vége az esztendőnek. Milyen közérzettel zárja?

Boldog házasságban élek. Kiegyensúlyozott, jó kedélyű ember vagyok. Remélem, ez most már így is marad.