Rudolf Péter a holdról érkezett. És késett…

Fiatalos lendülettel futott be, feleségével, Nagy-Kálózy Eszterrel (aki leghátul húzta meg magát, szerényen, a jobbomon) arra a már-már szakrális színpadra, melyen Kaszás Attila is játszott. Korán elhalálozott kollégáját méltatva, a deszkáktól már-már elemelkedve telepedett le és kavarodott fel. Szórakoztatott. Száztíz fokon. 

Az újonnan indult évad kérdéssorával ezúttal is a házigazda, Bödők Gergely történész szekundált. Egy erőteljes előadáshoz. „Lali“ hol hosszasan, kacifántosan, hol csípőből tüzelve, tőmondatokkal replikázott. Előkerült a kölyökkora, a ki- és bekapcsolódásai, a futball… Kiderült, mekkora őrület Premier (League) közelbe jutni!

Majd a kisebb-nagyobb pódiumról és az óriásvászonról ismert, csetlő-botló chaplini figura helyett egy kimért, megfontolt feladatkörben láthattuk. Vezetői beosztásban, a Vígszínház igazgatójaként. Onnan szólt le szakmai morálról, tisztességről. Arról, milyen a társulati lét („tudni, ki hol tart…“), intézményvezetőként milyen a válságmenedzselés, és arról is, hogy nem igazodni kell, hanem igazodási ponttá válni. Szolgálni. Nem nyafogni.

Ügyekhez fűzni viszonyokat, nem körökhöz... Fűszerezte egy csipetnyi politikával, magára húzta egy kicsit e karakter(e)t, és vázolta, milyen az, amikor – akaratával ellenkezve – lejmolni kell… Persze ez nagyon konkrét nevekkel lenne érdekes!

Szerkentyűkkel mérhetetlen, különös béke áradt a várt vendégből, aki végigharcolta eddigi páratlan pályáját. Idősávokat váltott és váltatott, drámai és komikusi, mi több, örkényi (groteszk!) helyzeteket teremtett. Minimozaikokat mázolt fel, szertelen szálakat varrt el. Fájdalmas emberismerettel. E műfaji sokrétegűségen a szerencse mint vezérmotívum ívelt át, spékelve némi szorgalommal és tehetséggel. Operett vagy Hamlet?! Ugyanaz a logika. Csak más csomagolással…

A másfél órányi „műszak“ letudtával azzal a lendülettel, mellyel befutott, szinte ki is szaladt. S még így is ott maradt nekünk valami, amin mintha nem csak nézőként lettünk volna jelen… Betekintést nyerhettünk egy alkotói világba, egy olyan színházba, mely (nem csak) az életről szólt. Egy olyan darabba, melynek lelke volt. Humora és szíve. És micsoda bukéja!