Prága és Cannes után Lyonban is kitüntették

Nyolcvanhét évesen Szabó István, a Mephisto Oscar-díjas rendezője még mindig bátran utazgat Európában. Akkor is, ha tudja, a végén fáradtan érkezik haza.

Nagyon kimerítette az a néhány nap, amit Lyonban töltött?

Eléggé. Régen nagyon szerettem utazni. Most már óriási tortúra. Nagyon meggondolom, hogy vállalom-e vagy sem. Az életkoromnak megfelelően már nehezen járok, ezért okoz gondot, ha ki kell mozdulnom otthonról. De Lyon fantasztikus város. Örülök, hogy láthattam. Ott nincs verseny, csak felújított filmeket vetítenek, amelyeket évtizedekkel ezelőtt láthatott a közönség Cannes-ban. Tőlem most az Apát, a Mephistót és a Csodálatos Júliát tűzték műsorra.

Három világnyelven beszél. Németül, angolul és franciául. Ez utóbbit, gondolom, értékelték Lyonban.

A franciában sajnos már ejtek néhány hibát. Szégyelltem is magam az utolsó napon, mert a fáradtságtól keresnem kellett a szavakat.

A németet otthonról hozta. Angolul és franciául hol tanult meg?

Amikor mi iskolába jártunk, az általánosban az orosz volt kötelező. Más nyelvet akkoriban nem is lehetett tanulni. Németül valóban otthon tanítottak meg, a francia már a főiskolán jött, ahol rengeteg francia filmet láttam. Az új hullám összes alkotását kívülről fújtam. Azt szoktam mondani: nem is franciául beszélek, hanem az új hullám dialógusait használom. A szakma viszont angolul társalog, ennek köszönhetően tanultam meg a nyelvet. Lassan, lépésben, a szakma igényei szerint.

Idén ez a harmadik külföldi kitüntetése, ami újabb korona az életművén. Annyi sok rangos elismerés után tud még örülni egy újabbnak, vagy már csak higgadtan tudomásul veszi, hogy a világ különböző pontjain nagyra értékelik a munkáját?

Örülök neki természetesen, csak az a baj, hogy ettől sem leszek már fiatalabb. Ahhoz, hogy valami újat csináljak, gondolkodni kell, sőt fizikai erő is kell hozzá, ami nincs mindig meg.

Lyonban a Lumiére Intézet parkjának az utcafalára került a nevét viselő bronz emléktábla. Szép hely?

Gyártelep volt ott régen. A Lumiére család fényképezéssel kapcsolatos tárgyakat gyártott nagyban, rengeteg munkással. Ott készítették az első felvételeket, ahogy jönnek ki a munkások a gyárból. Az az ő kapujukban történt. A fal a villájuk és a gyárkapu között húzódik. Látni lehet azt a helyet, ahol a kamera állt. A villa egy gyönyörű, többemeletes ház, amely most múzeumként várja a látogatókat. Ott vannak a legendás Lumiére-kamerák, felvevő- és vetítőgépek. Mindent ők csináltak, ők fejlesztették ki ezeket a szerkezeteket. Rengeteg fénykép is látható, amelyek korábban, még a felvevőgépek előtt készültek. Izgalmas, felemelő érzés volt látni a saját foglalkozásom igazi gyökereit.

Nagy nevek mellé került az emléktáblája. Megemlítek párat, érdekel a véleménye. Akira Kurosawa?

Nekem is ő jutott elsőként az eszembe. Mindig csodáltam, és csodálni is fogom őt. Mint Bergmant, Bunuelt vagy Fellinit.

Francis Ford Coppola?

Szeretem a filmjeit. De Bergman vagy Jiří Menzel gondolkodása közelebb áll hozzám. Ez persze nem jelenti azt, hogy Coppola moziját ne tartanám fantasztikusnak. Van ilyen könyv is, olyan könyv is, ilyen színdarab is, meg olyan színdarab is. A kérdés az, hogy melyik hat rám jobban. Shakespeare vagy Csehov? Vagy Szophoklész? Micsoda kérdés ez?

Martin Scorsese?

Mit mondjak róla? Nagyon nagy rendező.

Clint Eastwood?

Fantasztikus színész, fantasztikus rendező.

Ön sem állt ellen néhány színészi felkérésnek. Játszani is akkora örömöt jelentett, mint filmet, operát vagy színdarabot rendezni?

Játékból vállaltam ezeket a feladatokat. Egy pillanatra. Komolyabb színészi alakításra nem voltam alkalmas.

Pedro Almodóvar emléktáblája is felkerült a lyoni falra. Az ő filmjeit mennyire kedveli?

Érdekesek. De nem tudnék egyet sem megnevezni közülük.

Lyon a restaurált filmek fesztiválja. Nem történhet meg, hogy a felújítás során bizonyos fokig módosul a film eredeti képi világa, hangulata?

Egyáltalán. A restaurálás nem azt jelenti, hogy más lesz a fim. Az csak annyit jelent, hogy jobb lesz a kép minősége. Megtisztul a film az apró szennyeződésektől, a sok vetítéstől, a karcolásoktól, az idő által rárakódott hibáktól. A vadonatúj kópia úgy néz ki, mint az első, amely kijött a laboratóriumból. Szép, fényes, nagyon jó állapotú lesz.

Bizonyára mind a három filmje, amely vetítésre került, más miatt áll közel a szívéhez. Az Apában, amely a háború utáni nemzedék önkeresése, az édesapjának állít emléket.

Nem pusztán neki. Inkább annak a generációnak, amelyik elveszítette az édesapját a háborúban. Ez nem kis számú nemzedék volt Magyarországon.

Mennyire kavarja fel lelkileg, ha időnként újranézi ezt a filmet? Vagy már begyógyultak a régi sebek?

Én csak azt nézem, hogyan hat a közönségre. Csend van-e a moziban? Nyikorognak-e a székek? Én már a film működését figyelem. Melyik jelenet mennyire érinti meg a nézőket?

A Mephisto a hatalommal való küzdelem filmje. Ez hozta meg önnek is a világhírt, akárcsak a címszerepet alakító Klaus Maria Brandauernek. Ez is átfut a fején, miközben nézi a filmet?

Egyetlen pillanatig sem gondolok rá, de már végig sem nézem. Nem lehet ennyiszer megnézni egy filmet, legfeljebb hosszabb szünet után. Úgyhogy csak belenézek, ha egy fesztiválon vetítik. De akkor is az jut eszembe, hogy hoppá, itt még két kockát kivághattam volna. Hogy hú, ez most hosszú egy kicsit. Nekem azt kell észrevennem, hogy mit kellett volna még jobban csinálnom. Tanulok belőle. Egy kockát a néző nem is vesz észre, hiszen egyetlen másodperc alatt huszonnégy kocka pereg le előtte. És mégis, ha kiveszem, lendületesebben megy tovább a jelenet.

A Csodálatos Júlia kapcsán az jut eszembe, hogy amikor Milos Forman a Valmonttal vendégeskedett Karlovy Vary fesztiválján, vele érkezett a márkinét alakító Annette Bening, akiről akkor azt nyilatkozta: pár éven belül óriási színésznőként fogja emlegetni a világ.

Igaza volt Formannak. Az lett. A Csodálatos Júliában is remekel. Bármit kértem tőle, megcsinálta.

Pár szóval megfogalmazva a művészi önazonosság filmje a Csodálatos Júlia.

És az emberi, a női önazonosságé.

Önnek mennyi erőfeszítésébe került, hogy meg tudja őrizni emberi és művészi önazonosságát? Hogy mindig arról készített filmet, amiről beszélni akart?

Nem tudom megmondani. Nem volt energiamérőm. Ami nem tetszett, azt nem csináltam. Ami tetszett, azért megpróbáltam harcolni. A Mephisto Oscar-díja után Amerikából is kaptam ajánlatokat, de azokhoz nem értettem. Nem ismerem azt a világot, és ezt tudomásul kellett vennem. Európai filmes vagyok, sőt közép-európai, azon belül pedig budapesti. Itt nőttem fel, ezek között az emberek között. Róluk tudok mesélni, az ő viselkedésükről, az ő gondolkodásukról, az itteni történelmi traumákról.

Visszamenőleg sem gondolja azt, hogy kár volt lemondani a felkínált lehetőségek valamelyikéről?

Néha eszembe jut, hogy a fene egye meg, miért nem vállaltam el azt a munkát, de ezek csak átmeneti hangulatok.

A mozi, mint olyan, hol és mikor lépett be az életébe?

Gimnazista koromban. Tizenhét-tizennyolc évesen. Mindig orvos akartam lenni, de lekéstem róla. Volt egy színjátszó csoport az iskolában, ahová engem is bevettek. Nagyon érdekelt akkor a színház. Aztán kezembe került Balázs Béla könyve, A látható ember, és rájöttem, hogy a színház semmi a filmhez képest. Attól kezdve filmeket néztem. A Rákhalászokra, So Yamamura japán alkotására ma is emlékszem, annyira érdekes volt. Azzal kezdődött nálam minden. A magyar filmek közül Fábri Zoltán Körhintája volt rám óriási hatással. Soha nem felejtem el Törőcsik Mari és Soós Imre arcát. Repülünk, Mari! – mondja Soós Imre. Csodálatos jelenet. A szívemben marad örökre.

Lyonban mesterkurzust is tartott. Mi volt a témája?

Magamról nem beszélek soha. Inkább arról, hogy mi az, ami különleges, unikális a filmben, amit semmi más művészeti ággal nem lehet kifejezni. Nem lehet leírni, lefesteni, és nem lehet színházban sem eljátszani. Mi az, amit egyedül csak a film tud? Erről próbáltam beszélni.

És mi az?

Egy arc, amelyen a szemünk láttára jelenik meg az érzelem, ami aztán átváltozik egy másik érzelemmé. Egy arc, amelyen megszületik a mosoly. Ahány arc, annyiféle mosoly. Példát is mondok. Képzeljük el a Háború és béke című fantasztikus regény női főhősét, Natasa Rosztovát Törőcsik Mari, Jane Fonda vagy Audrey Hepburn mosolyával. Mindegyikük arcán máshogy születik meg a mosoly, de ahogy az átváltozik például féltékenységgé, azt csak a film tudja megmutatni.