Politika a koncertszínpadokon

Hogyan lett Donald Trump a koncertek céltáblája?

A politikai megszólalások soha nem álltak távol a rock and rolltól, de manapság mintha újra felerősödne az ellenállás hangja a stadionokban. Trump személye, retorikája és politikája alaposan megmozgatta a zenei szcénát. 

Bob Dylan forradalmi dalai, a hetvenes évek angliai punkszcénája, a Rage Against the Machine zenekar 90-es évekbeli dühkitörései, a Green Day folyamatos „American Idiot”-behelyettesítései, illetve Bruce Springsteen munkásosztályra fókuszáló balladái mind hozzájárultak ahhoz, hogy a rock and roll ismét ellenzéki szerepbe került. 

Donald Trump azonban mintha új korszakot nyitott volna e hagyományon belül. Elnöksége alatt számos koncert vált politikai véleménynyilvánítássá, és több világsztár fejezte ki ellenérzéseit a koncerteken. Ezen megmozdulások kockázata természetesen nem elhanyagolható. Íme, egy konkrét példa az elmúlt időszakból. 

A nyolcvanas években sikert sikerre halmozó, és máig ebből élő chicagói zenekar, az REO Speedwagon alapító tagjai között komoly politikai ellentét mutatkozott az utóbbi években. Az énekes-dalszerző Kevin Cronin demokrata szavazó, a csapat alapító billentyűse, Neal Doughty a republikánusokat támogatja. Valószínűleg emiatt oszlott fel nemrég a zenekar, ötven-egynéhány év után. 

A Főnök is beleszállt Trumpba

Donald Trump legaktívabb kritikusai közé tartozik Bruce Springsteen, aki már a 2016-os kampány során nyíltan Hillary Clintont támogatta, és később többször is kijelentette, hogy Trump „veszélyt jelent az amerikai demokráciára”. Koncertjein gyakran hosszú monológokat tartott a középosztály helyzetéről, a bevándorlásról, vagy éppen az elnök morális felelősségéről. A „Főnök” megnyilvánulásaira Donald Trump is reagált – bár ne tette volna. Szerinte Bruce Springsteen egy jócskán túlértékelt rocksztár, aki bizniszt csinált az amerikai identitásból. Ez a blogbejegyzés hatalmas indulatokat szított, több világhírű rocksztár fejezte ki szolidaritását Springsteennel.

A nemzetközi szcéna királynője

Taylor Swiftről eddig is köztudott volt, hogy a demokrata elnökjelöltet támogatta, illetve veszélyesnek tartotta Trump politikai aktivitásait. Szavazók millióit befolyásolta a választások előtt, mégsem bizonyult elegendőnek az énekes-dalszerző popikon politikai tevékenysége – talán azért, mert mindvégig burkoltan foglalt állást, a profit érdekében. 

A kanadai Neil Young esete egészen más. Ő ugyanis hiába formálta át a hatvanas évek végén az amerikai rock and roll irányvonalát, csupán néhány évvel ezelőtt kapott végre-valahára amerikai állampolgárságot. Eddig kevesen tudták róla, hogy kanadai származású. Számos kellemetlen incidense volt az amerikai hivatalok buzgósága miatt – ami szerinte nem lehet véletlen. Neil Young ugyanis folyamatosan bírálja Donald Trump politikáját a koncertjein.

Az új amerikai idióta 

A legendás Green Day trió frontembere, Billie Joe Armstrong 2016 óta rendszeresen skandáltat a közönséggel Trump-ellenes szlogeneket. Legutóbb tegnap este Bécsben. A zenekar American Idiot című rockhimnusza gyakorlatilag húsz éve jól teljesít. Anno George W. Bush „tiszteletére” született, manapság pedig új értelmet kapott – és nem mellesleg ismét felkerült a slágerlistákra. A Trump-ellenes demonstrációkon, tüntetéseken is rendszeresen elhangzik. 

A Pink Floyd politikai szerepe

Roger Waters, a brit progresszív rock egyik megteremtőjének számító Pink Floyd alapítója nemrég úgy döntött, hogy idei világturnéját egyfajta politikai színházzá alakítja. Hatalmas kivetítőkön látható a „Trump is a pig” felirat, felfújható disznókkal (a zenekar 1977-es Animals című ikonikus albumát megidézve), és olyan régi-új vetített karikatúrákkal, amelyek egyértelműen a jelenlegi amerikai elnöknek üzennek. Fontos megemlíteni, hogy a Pink Floyd 1979 novemberében megjelent The Wall című legendás albuma is a totalitarizmus ellen szólt. Roger Waters ezt a „hagyományt” vitte tovább a Trump-éra alatt. 

Újabb merész lázadók 

Számos olyan nyilatkozatot lehetett olvasni az elmúlt hónapokban, amelyekben a könnyűzeneipar legmenőbb sztárjai magyarázták, miért nem foglaltak állást politikai kérdésekben. Többen közülük elmondták, hogy a menedzsmentjük, a kiadójuk, a promóterük megtiltotta nekik a nyilvános politizálást. Az amerikai szaksajtóban hónapok óta vita folyik ezzel kapcsolatban – és a konklúzió még nagyon messze van.

Eltökélt kritikusok

Nem csak A listás világsztárok kockáztatják népszerűségüket mostanában, hanem olyan amerikai indie-csapatok is, akiknek jelenleg minden lájk számít a világsztárság küszöbén – ezért senki sem várta volna tőlük, hogy állást foglalnak egy ennyire megosztó világpolitikai ügyben. Legmesszebbre a The Red Jumpsuit Apparatus nevű alternatív rockzenekar ment, akik a minap kitiltották a Trumpra szavazókat koncertjeikről. Ezzel csatlakoztak azon zenészek táborához, akik az elmúlt hónapokban szólaltak fel az amerikai elnök politikai ámokfutása ellen. Bruce Springsteen egy Trump-ellenes nyilatkozatot közölt, melyben ezt írta: „az USA jelenleg egy korrupt, inkompetens és hazaáruló kormányzat kezében van”. A Rage Against the Machine gitárosa, Tom Morello egy bostoni zenei fesztiválon kelt ki Donald Trump ellen, Neil Young pedig gyakorlatilag hónapok óta arról kommentál a szociális hálón, hogy fél a letartóztatástól, illetve a kitoloncolástól, mivel Kanadában született és csak nemrég kapott amerikai állampolgárságot – többéves jogi procedúrát követően. 

Aki az elmúlt hetekben figyelte az angol és az amerikai könnyűzenei szaksajtót, észrevehette, hogy egyre több indie-zenekar igyekszik hatni rajongótáborára politikai ügyekben. A brit The 1975, a Paramore, a hosszabb szünet után visszatérő Arcade Fire és más alternatív rockerek is kiálltak a faji egyenlőség, a szavazati jogok vagy a női jogok mellett, és egyre gyakrabban fordult elő, hogy koncertjeiken szinte kampánybeszédeket prezentálnak.

A közönség megosztása 

Mindez természetesen hatással van a koncertélményre. A rajongók nincsenek felkészülve a politikai üzenetekre. Ugyanakkor egyre többször fordul elő, hogy a közönség nem pusztán a zenei élményért érkezik egy-egy koncertre, hanem azért is, hogy megerősítést kapjon saját világnézetéről, politikai irányultságáról. 

Ezek a megszólalások nem mindig aratnak osztatlan sikert. Több amerikai stadionkoncerten is előfordult, hogy a nézők kifütyülték a politikai monológokat, vagy felháborodottan távoztak, mondván, hogy zenét akartak hallgatni, nem pedig politikai propagandát. Az amerikai társadalom megosztottságát mi sem illusztrálhatja jobban, mint a rockkoncertek közönségének reakciói. 

Mi lesz a rockzenével?

A politikai megszólalások tehát kockázattal járnak: elidegeníthetik a közönség egy részét, sőt, akár üzleti károkat is okozhatnak az előadóknak. Ám sokak számára ez vállalható kockázat – sőt, éppen ez teszi őket újra népszerűvé. A politikai vonulat új dimenziót adhat a rockzenének, amely évek óta igyekszik releváns maradni egy olyan zenei közegben, ahol egyértelműen a hiphop és az elektronikus zene dominál. 

A társadalmi érzékenység újra reflektorfénybe teheti azokat az előadókat, akik képesek hitelesen megszólalni a közélet kérdéseivel kapcsolatban. A közönség egy része pedig épp ezt keresi – nemcsak szórakozást, hanem iránytűt is ebben a kaotikus világban.