Pálya, de merre?

Hát itt állunk megint... Pedig azt gondoltam pár évvel ezelőtt, az ilyesféle gondok egy életre mögöttem maradtak: oklevél iktatva, elsüllyesztve; szakdolgozat.doc rituálisan megsemmisítve; nagybetűs élet kitárulva, pont. Azután mégis jött valami kis frusztráció: tanulni jó, egy humán diploma csak papír, kellene még egy legalább.

Ekkor, azaz kezdetben még megvolt minden: a bizonyosság, az elszánás, a cél, az, hogy mit és hol lehet, sőt, kiegyensúlyozott alapállásomat megőrizve szembesültem a másoddiploma és a költségtérítés fogalmának összefüggéseivel. És volt néhány alapelv, például, hogy – bocsásson meg nekem a szülőföldi felsőoktatás minden szószólója (én a magam köteles adóját már leróttam) – itt még egyszer nem... Elgondolkodtam Csehországon, Magyarországon, maradt az utóbbi variáció, minek következtében hamarosan kézbe foghattam a csodát, melynek neve: Felsőoktatási felvételi tájékoztató.

De álljunk itt meg egy szóra. Nagyjából ekkorra önjelölt pályaválasztási tanácsadók hada vett körül. Mindenki elmondta a véleményét, a lényeget tekintve azonos gondolati maggal: – Hát te aztán nem vagy normális! Nem volt elég egyszer senkinek nem kellő dolgot tanulni? Képes lennél nyolc szemeszter alatt elhujjantani majd egy millát, hogy ott állj a végén, ahol most? A semmiért? Mikor egy év alatt akármilyen tanfolyamot elvégezhetnél, és kapkodnának érted a munkaadók?

Bizony, mondom néktek: akkor megkísértett a sátán. Láttam magam termékbemutatók nagyaszszonyaként és tréningek pápájaként, amint eljuttatom az igazságra éhes tömegeknek az igét, mondjuk az egészséges életmódról vagy a legújabb, garantáltan iszonytató hasznot hozó befektetési konstrukciókról. Azután azt mondtam magamban: Ácsi.

Mert egy valamit azért megtanultam, ha nem is nagyon, de annyira igen, hogy gyanakvóvá váljak: konkrétan, hogy mi a leszakadók sorsa az információ társadalmában. Adott esetben a tétel arra figyelmeztet, hogy csórikámék (mint például én is, ugye) nem akkor akarnak műszaki informatikusok, humánerőforrás-menedzserek, PR-szakértők, marketingesek és intézményi kommunikátorok lenni, amikor az tényleg nagy dobás, hanem amikor azt látják maguk körül, hogy mindenki, aki vitte valamire, az műszaki informatikus, humánerőforrás-menedzser, PR-szakértő, marketinges vagy intézményi kommunikátor... Mondanunk sem kell, hová vezet ez az aprócska fáziseltolódás a magán meggyőződés és a köz valósága között: mikorra kézben a diploma, az áhított szakma képviselőit már régen a dunai áradásoknál hasznosítják, homokzsákok helyett.

Mi hát a megoldás? Általános érvényű üzenettel nem szolgálhatok. Én a következőt tettem: eleve kizártam minden olyan szakot, amely tíznél többször szerepel a már említett Tájékoztatóban. Nem koordinálom majd multicégek humánpolitikáját, sem marketingstratégiáit. Meglehetősen speciális, piaci értékkel nem igazán bíró diszciplínának szavaztam bizalmat. Egyszerűen azért, mert érdekel, és mert még mindig, második nekifutásra is azt hiszem: erőszakot tenni önmagunkon, meggyőződésünkön nem éri meg.

Azért megmaradt a remény, hogy egyszer eljő majd a kánaán, abban a formában, ahogy az igazán bölcs és boldog emberek mondják: csináld, ami jólesik, s találj valakit, aki meg is fizet ezért. Higgyék el, ismerek olyanokat, akiknek ez is sikerült.