Ötszáz pluszos lett A Pál utcai fiúk

Ezt az óriási sikert tényleg nem lehet megszokni, hallom még egyszer az előadás Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas zeneszerzőjétől, Dés Lászlótól, akinek a nevéhez olyan kultikus előadások kötődnek, mint a Valahol Európában vagy A dzsungel könyve. Előbbi Magyarország határait is átlépte már, utóbbi túl van az 1500. vastapsos estén.

Hogy élte meg ezt a dübörgő színházi ünnepet, amely A Pál utcai fiúk jubileumi előadását kísérte?

Nagyon nagy örömmel. Óriási esemény, ha valamit ennyire szeret a közönség. Hogy nem fogy el a lelkesedés. Ha nincs a Covid, korábban jött volna az 500. előadás. Mélyen megérint ez a feltétel nélküli szeretet a közönség részéről. Egy koncertnek is vége van egyszer. Megtapsolják, felvétel készül róla, megjelenik DVD-n, felkerül a világhálóra, vissza lehet nézni. De a színház más. Más, mint a film, és más, mint egy koncert. Egészen különleges dolog. Hadd mondjak egy példát. A dzsungel könyve megírására olyan kevés időm volt, fél év összesen, hogy nem készültem el az első felvonás fináléjával. Rögtön a Valahol Európában musicalem után a Vígszínház kijelölte a bemutató időpontját. Azt mondták: 1996. január. Ha nem vállalom, felkérnek valaki mást. Nem akartam veszni hagyni egy ekkora lehetőséget, ezért rábólintottam a dátumra. Júniusban kezdtem el írni a dalokat, novemberben le kellett adnom őket. Ez nagyon rövid idő egy ilyen nagy formátumú zenés darabnál. Kitaláltunk egy filmes megoldást. Megidézzük Balu halálát, ő elmegy, és ott marad egyedül Bagira. De megfogadtam, ha megéljük az ezredik előadást, akkor megírom a tartozásomat, vagyis befejezem az első felvonást. Sikerült is egy remek finálét írnunk Geszti Péterrel, és most már így játsszák mindenütt. Hát nem döbbenetes? Az ezredik előadás után is lehet változtatni.

Változtatni? Csodát művelni!

Ez így nagyon izgalmas. Úgy gondolod, egy idő után elfogynak a nézők. De nem fogynak el. Jönnek és jönnek. A dzsungel könyvét már a harmadik generáció nézi. Ez azt jelenti, hogy az az anyuka, aki egykor elvitte a tizenöt éves lányát az előadásra, már nagymama, hiszen a lányának már gyereke van, akivel ott ül a nézőtéren. Akármilyen nagyképűen hangzik is, ha egy előadást évtizedeken át ekkora szeretet övez, akkor az beépül a magyar kultúrába. A dzsungel könyvét, akár csak pár jelenetet már lelkes tanárok tanítják be az iskolákban, a gyerekek imádják. Hetente kapok megkereséseket a musicaleimmel kapcsolatban, és persze boldogan engedélyezzük, hogy játsszák valamennyit.

A Pál utcai fiúkon is tudna még változtatni?

Tudnék. Vagy dalt cserélnék. Nézem, nézem és azt mondom, na, ide ma mást tennék! Ki tudja, lehet, hogy egyszer ez is megtörténik. Jancsó Miklós vagy Hitchcock ezt nem tehették meg a kész filmjeikkel. Ez a színház csodája, hogy még a bemutató után is belenyúlhatsz az előadásba. De mondok más példát. Itt van Shakespeare. Ötszáz éve alkotott, és ma is folyamatosan játsszák a darabjait. Nincs olyan nap, hogy valahol a világban ne lenne műsoron. Minden előadás a helyi közönségnek szól, tehát New Yorkban biztosan mást jelent a III. Richárd, mint Moszkvában vagy Sydney-ben. Ebben az a szép, hogy ugyanazt a darabot hányféleképpen lehet interpretálni. Ettől él a színház. Ezért tartom olyan rémesnek a licencet, például Andrew Lloyd Webber musicaljeinél. Mindenütt ugyanaz a rendezés, ugyanaz a díszlet, ugyanaz a jelmez. Ez a színház halála. Mi sose kötünk ki semmit, nem szabályozzuk a rendezői koncepciót. Veszprém kis város. December 30-án 300. alkalommal szerepel az ottani színház műsorán A Pál utcai fiúk. Vidéken ekkora sikerszéria! Ez is nagy boldogság számomra.

Kitől jött az ötlet, hogy Geszti Péterrel zenés darabot írjanak Molnár Ferenc világszerte ismert, több nyelvre lefordított ifjúsági regényéből? És hogy fogadta ezt a Vígszínház Eszenyi Enikő igazgatása alatt?

Geszti Pétert keresték meg Molnár Ferenc jogutódjai, hogy nyitva a kapu, engedélyezik a mű megzenésítését, mert ez száz évig szóba sem jöhetett. S akkor azt mondtam Gesztinek, hogy ezt a Vígszínházban kell színre vinni, hiszen Molnár Ferencnek az volt a második otthona. Több bemutatója volt a Vígszínházban. Az is egyértelmű volt, hogy a darabot Marton Lászlónak kell megrendeznie, hiszen óriási Molnár-tisztelő és -értő ember. Majdnem minden művét színpadra vitte, még külföldön is. Nagyon szerette és becsülte Molnárt, akivel kapcsolatban van egy elitista, sznob felfogás, hogy lektűröket írt. De vegyük csak a Liliomot vagy A Pál utcai fiúkat. Zseniális szerző. Úgy értett a színházhoz, mint nagyon kevesen. Ahogy csak Bernard Shaw vagy Tennessee Williams. Bementünk először Marton Lászlóhoz az előadás ötletével. Boldog volt. Elcsodálkozott, hogy micsoda lehetőség a színház számára. Miután magáévá tette az anyagot, Eszenyi Enikővel tárgyaltunk, akitől rögtön szabad utat kaptunk. A legkedvezőbb feltételek közepette dolgozhattunk. Mindent megadott Marton Lászlónak, amit kért tőle. Elkezdtük a próbákat tavasszal, tartottunk három próbaelőadást júniusban, és a következő évad novemberében megvolt a bemutató. Tehát volt egy kiváló felkészülési folyamat, próbaidőszak, ami alatt ki lehetett érlelni a dolgot. Mozgás és ritmus szempontjából ez nagyon fontos volt. Enikő bejárt a próbákra, és együtt érzett, lüktetett velünk. Persze hogy hálás vagyok neki. Különben sem szeretem, amikor csak úgy elintéznek és kipipálnak valakit. Marton Lászlóra is nagy tisztelettel és szeretettel emlékezem. Vele is csúnyán elbántak. Nem ezt érdemelte. Enikővel továbbra is jó kapcsolatot ápolok, gratulált is A Pál utcai fiúk 500. előadásához.

Geszti Péter mellett komoly munkát végzett az előadás létrehozásában Grecsó Krisztián is, aki színpadra írta a regényt, a koreográfus Horváth Csaba, és Dés András, a fia, aki a ritmikus elemeket ütőhangszerekkel komponálta meg. Marton László hogy fogadta ezt az ötletet?

Az előadás jó pár pontja Andris kreativitását dicséri. Például a csatajelenetben. Remek érzéke van ehhez a fiamnak. Nem csak a srácok, a színészek, még Marton László is hallgatott rá. Engem párszor elutasított rendezés közben, ha felvetettem valamit, de ha a fiam szólalt meg, mindig azt hallottam: „Igen, Andriskám, mondjad csak, mondjad!” Andris megfellebbezhetetlen tekintély volt a próbák során, velem nemegyszer vitázott Laci.

Szívére vette egyszer is ezeket az alkotói összecsapásokat?

Nem, nem vettem én ezt annyira komolyan. A munka során valami miatt mérges lesz az ember, dühöng is párszor, ez mégsem tart sokáig. Másnap minden ugyanúgy folytatódik. Minden indulat, minden vita, minden egymásnak feszülés a mű érdekében történik. Hogy jobb legyen, még veretesebb. Én is vehemens vagyok, Marton Laci is az tudott lenni, ha kellett, de ilyen az ember munka közben. Harcol, ha komolyan vesz valamit.

Mikor mondta ki először, hogy hosszú életű előadása lesz ez a Vígszínháznak?

A tizedik-huszadik este körül. A premier mindig egy kicsit becsapós a sok rokon, barát, ismerős, kolléga miatt. De mindannyian éreztük, hogy ez rendben van. Csak azt nem sejtettük, hogy ekkora siker lesz. Pedig már a tizenvalahányadik előadás után is ugyanúgy állva, könnyes szemmel tapsoltak a nézők, és énekelték a Mi vagyunk a grundot, mint a bemutatón. Én meg mint egy halálkuvik, a fejemet fogva folyton azt hajtogattam a próbákon, hogy gyerekek, valamit ki kell találni! Egy ekkora helyen, mint a Vígszínház, nem fejeződhet be így egy zenés darab. Meghal a hősünk, ráadásul hiába, hiszen odavész a grund, vagyis a haza. A közönség tudja ezt, csak szegény Nemecsek nem. Ha ezzel ér véget az előadás, a közönség választhat: vagy még ott, helyben vágja fel az ereit, vagy otthon. Akármilyen jó a darab, így nem fejeződhet be. Megvolt a fogadalmi dal…

Mi volt meg előbb? A zene vagy a szöveg?

Előbb mindig a zene van meg. Átküldtem Gesztinek, és telefonált, hogy nyertünk. Nagyon odavolt. Megírta a dalszöveget, akkor meg én telefonáltam neki, hogy tényleg nyertünk. A hazaszeretetről szól a csodálatos szöveg. Tudtam, hogy ha ezt az előadás legeslegvégén, Nemecsek halála után fináléként még egyszer eléneklik a srácok, akkor az nagyot fog szólni. Így is lett. Megtehettük volna, hogy szegény Nemecsek megfázott, aztán meggyógyul, de megtartottuk a darabot abban a drámaiságban, amiben meg volt írva. Nem akartuk meghamisítani a történetet. Megtaláltuk a megoldást, ami után nem lehajtott fejjel, hanem egyenes gerinccel, emelt fővel megy haza a néző, és azt mondja: Mi vagyunk a grund!

Katartikus előadás himnusza lett ez a fogadalmi dal, amely sok mindenről szól. Barátságról, összetartozásról, együttérzésről, megbékélésről. Ezért tudott megszólalni a tanár- és a kormányellenes tüntetéseken is, de bejutott a Parlamentbe is, ahová az előadás szereplői vitték el.

Először a diákok és a tanárok kezdték el énekelni a saját rendezvényeiken. Egyszerűen magukévá tették a dalt. Ebből aztán egyenesen következett, hogy a tüntetéseken is ezt énekelték. Én ennek nagyon örültem. Megtisztelő, hogy ezt a dalt tűzték a zászlójukra, mert igaz, jó ügyért harcolnak. Garibaldi idejében történt hasonló dolog. Akkor Verdinek sikerült ugyanez, az olasz szabadságharc idején. Vagy a Marseillaise szerzőjének, Claude Joseph Rougel de Lisle-nek. A zene az kell című dalommal is ugyanez történt, ami arról szól, hogy mindenki más. Ez nagyon fontos mondanivaló, és rendkívül aktuális, főleg napjainkban, Közép-Kelet-Európában.

Akkor most teszem fel a kérdést: milyen reményekkel néz a jövő áprilisi magyarországi választások elé?

Katasztrofális helyzetben vagyunk. Mindennek ellentmond, ami emberi és demokratikus, ahogy a magyar kormány viszonyul az ország népéhez. Drukkolok, hogy változás történjen. Úgy hiszem, erre most meg is van az esély. Persze nem lehet tudni, mi van még a tarsolyukban. De napról napra kibukik valami, ami gyengíti őket. Morálisan egyre mélyebbre süllyednek. Ebben az országban a többség sajnos nagyon lassan kapcsol, még azok is, akiknek ez a szakmájuk. Ez a kormány lecsúszott az emberek szemében. Még a saját rajongótáborukról is leszakadnak. Ebben lehet reménykedni.