Összebújva egy jégtáblán

A vulkán, mely a tűzben és a vízben áll egyszerre, az elfojtott, majd kirobbanó feszültség képe lesz, melyből végül nyugalom és derű teremtődik. A természeti jelenségeknek nemcsak emberarcuk, viselkedésük, hanem emberi lelkük is van. „Mivé változnék?” – kérdezi az egyik vers beszélője. „Patakká, / ki jegesebb részeit tagadná” – hangzik az egyik elképzelt átváltozás leírása. A válaszokat közben a zeneiség irányítja: az újabb átváltozási lehetőségek mindig egy ritka verslábnak, az egy rövid és két hosszú szótagból álló bacchiusnak a hangzását veszik fel (patakká, eresszé, madárrá, virággá).

A kötet különleges zenei élmény. Az erdő mélyi tisztáson csendvirág nyílik. A hangok varázserejűek: az Április árad című daktilikus versben a szél szétviszi a hangot, az szabadon zeng, s estére tér csak vissza a gazdájához, miután megbűvölte, sétára késztette az erdő tündérfáit. A legszebb hangzásúak azok a versek, amelyek szimultán formákban íródtak, amelyekben a zengő, időmértékes formák ütemhangsúllyal társulnak. Az Ibolyák öröme című vers minden sora két anapesztusból áll, ugyanakkor két ütemből is, a versláb vége ütemhatár is egyben. A játékosságot növelik az ismétlésalakzatok. A vidra és a hold című versnek nemcsak a daktilusok adnak izgalmas hangzást, hanem a kombinatorikus játék is: a vízben úszó, a holddal kommunikáló vidráról szóló szövegben a sorok is át-átúsznak egy másik versszakba.

A kötetben nemcsak a hangok, hanem a színek is érdekes dimenziókat kapnak. Az Időszínek című versben az idő nemcsak az évszakok alapszínei szerint színeződik át (a tavaszt és a nyarat átitató zöld az ősz sárga, fakó és bíbor színeibe megy át), hanem a közlekedési lámpa irányítása alatt is áll. A zöld idő után egyszer csak sárgára váltó lámpa a közelgő őszi bíbort és vöröset jelzi figyelmeztetően, mely köddel és sötét estékkel társul. Mégsem kell elszomorodnunk, hiszen a jelzőlámpa nem marad örökre piros, elég, ha tudjuk, hogy érdemes, hogy van mire várni. A zöld a megnyugvás színe, a lila a csodáé és a nevetésé. A kék az Ablakomban című versben a hideget és a végtelenséget jelenti. Az Almák című vers szerkezetileg is a színek szerint szerveződik: a zöld, a piros és a sárga alma egy-egy versszakot kap. Mindegyik alma túlmutat önmagán, a mezők zöldje, a hajnal bíbora és a nap ragyogása van benne egy-egy gyümölcsben kicsiben.

A verbális színkavalkádhoz Márton Éva egyedi illusztrációinak színvilága társul. A természeti jelenségre is, emberre is hasonlító Vulkán apónak a képen füstfelhőből lesz szemöldöke és bajusza. A szobában szálló buborékok, melyek a bűvös zárat is felpattantják, egy kulcslyukon keresztül tárulnak elénk, s minden buborék más pózban mutatja ugyanazt a tornázó kisgyereket. Az Együtt és külön című vershez tartozó illusztráció zöld gumói a zöld szín legkülönfélébb árnyalatait tárják elénk. Az alakok ugyanazt a típust képviselik, de ezen belül a méretek, a szem-, arc- és fejformák egyéni változatai teszik egyedivé az egy közösséghez tartozókat.

A néha kissé elvont versvilágot a képek konkretizálják, ugyanakkor a befogadó fantáziáját további irányokba tágíthatják. Az Alvótárs című vers a lélegzetről, az „álmokból melegítő hullámzásról”, a „csöndkottáról” beszél, s ezekhez inkább ágymeleget képzelnénk, ha nem jelenne meg a második versszakban a „jégtáblán tovaúszó színpompa”. Márton Éva illusztrációja átmelegíti ezt a jeges képet: szinte érezzük a töredezett jégtábla lassú továbbcsusszanását, s az éles, szögletes jégszéleket ellensúlyozza a jégtáblán alvó két állatnak, a jegesmedvének és a rókának a gyengéd összegömbölyödése.

Polgár Anikó

Balázs Imre József: Egyformázni, különbözni Gutenberg Kiadó, Csíkszereda, 2022, 56 oldal