Óriási életkedvvel és vérbő humorral

Ez utóbbi, Jan Hřebejk Cseh Oroszlánnal és Karlovy Varyban is díjazott filmje avatta igazi filmszínésznővé. Az Önimádó című tévéfilmben nyújtott alakításával Szöulban és San Franciscóban nyerte el a legjobb színésznőnek járó elismerést. A 70. születésnapját nemrég ünnepelt színésznő szikrázó tehetsége mellett kiapadhatatlan energiájáról, vérbő humoráról és határtalan életimádatáról is híres, amelyet édesanyjától, a nemzet komikájától, Jiřina Bohdalovától örökölt.

Vegyült némi üröm az örömébe, miközben kollégái és családtagjai körében a születésnapját ünnepelte? Megrengette ott legbelül, hogy betöltötte a hetvenet, vagy könnyű szívvel elfogadta?

Nevetnem kell, ha az éveim számára gondolok. Anyámhoz képest én még mindig fiatal vagyok. Azt sajnálom csak, hogy az édesapám már nem lehet mellettem. De nem is olyan rég, amikor még együtt ültünk az asztal mellett, azon vihorásztunk, hogy mind a hárman nyugdíjasok vagyunk, és még mindig nem férünk a bőrünkbe. A mi családunkra óriási vitalitás jellemző. Mindenki imád élni, szeret utazni, finomakat enni, borozgatni. Édesanyám már kilencvennégy esztendős. Még mindig sürög-forog a konyhában, tesz-vesz a kertjében, filmezik, és csak egy időnkénti gyengeség, megfázás tudja leverni a lábáról. Egyébként nincs, ami megállítaná. Tolja maga előtt az éveket.

Két ilyen temperamentumos ember, mint önök ketten, mennyire tudják elkerülni az érzelmi súrlódásokat?

Nem szeretném, ha rózsaszín felhő venne körül bennünket. Nekünk is vannak kisebb nézeteltéréseink. A hangunkat is ki tudjuk ereszteni, ha elkap bennünket a hév. Lobbanunk és robbanunk. Mindketten vulkanikus vérmérsékletűek vagyunk, aztán egy óra múlva már le is csillapodunk, és szent a béke köztünk. Anya csak egy van, mondom én, mire ő: Simonkából sincs kettő. Egyikünknek sem szokása a köntörfalazás. Kimondjuk, amire gondolunk. A kritikát sem spóroljuk ki az észrevételeinkből. Ha színházi bemutató előtt állok, az én drága anyukám az utolsó főpróbára jön. Ott aztán tollal és papírral a kezében lesi minden mozdulatomat. De most, a Becéző szavak láttán egyetlen szót sem írt fel. Elégedett volt velem. Azt mondta: teljesen belefeledkezett a játékomba. Ennél nagyobb dicséretet nem is kaphattam volna. Óriási gránitoszlop ő az életemben.

Voltaképpen el is kerülhette volna messziről a színművészeti főiskolát, hiszen az édesanyja is egy intézmény. Azzal, hogy gyerekkora óta figyelte őt a színpadon és a kamera előtt, el is sajátította a szakma minden csínját-bínját.

Egyvalamiről azért ne feledkezzünk meg! Tehetség nélkül semmire sem mentem volna. Ami elsajátítható, az a technika, a színészi játék egyszeregye. De tehetség nélkül ez egyáltalán nem elég. És kell hozzá nem kis adag emberség, lelki töltet is. Azt viszont hangsúlyoznom kell: anyám nélkül nem tartanék ott, ahol tartok. Először is, ha nem ő az anyám, eszembe sem jutott volna a színészi pálya. De mivel mindig mindenben inspirált, ez lett az én utam is. Ő másokra is nagy hatással volt, van és egy ideig még lesz is, remélhetőleg. Ezért járnak örökké a nyakára, hogy kikérjék a véleményét. A vitalitásából, az életkedvéből szeretnének kapni. Imádják a humorát. Felnéznek rá, mert teljesen tisztán lát dolgokat, nem ámít semmivel senkit. A tévedés jogát mindig fenntartja, de a véleményét nem hallgatja el. Akkor sem, ha az nekem vagy másoknak esetleg nem fog tetszeni.

Sok jót és szépet mondott róla, most mégis azt kérdezem, mi az, amit a leginkább csodál benne?

Ha a barátjának tekint valakit, akkor tűzbe megy érte. Segít rajta. Sem az idejét, sem az energiáját nem sajnálja másokra fordítani. De azt, aki árulást követ el vele szemben, egy életre leírja.

Tőle tanulta meg azt is, hogy mi a legfontosabb az életben?

A család összetartása. A kapcsolatok ápolása. Hogy az nem megy csak úgy magától. Azért tenni kell, nem is keveset. Ha a helyzet megkívánja, a másokkal szemben támasztott igényeinkből is fel kell adni. Ha hibát követünk el, be kell ismerni, és elnézést kell kérni. Igyekszem is elnéző lenni mások hibáival, hiszen nekem is van nem egy rossz tulajdonságom. Ha elrontottam valamit, sietek helyrehozni. Már tudom, hogy soha nincs későn. És ezt mind az anyámtól tanultam meg.

Filmen a Kuckókkal kezdődött új időszámítás a pályáján. A bemutató óta eltelt huszonöt év alatt rengeteget forgatott. Színházban mivel élte meg a radikális áttörést?

Négy évig játszottam a Činoherní klubban. Előtte az E. F. Burian Színház tagja voltam. Az is meghatározó szakasza az életemnek. A nagy hozsanna? Varvara a Cseresznyéskertben. Előtte nem voltam országosan ismert színésznő. De a bemutató után éreztem, hogy itt most valami új kezdődik, és hirtelen egy fokkal magasabbra kerülök a színházi ranglétrán. Így is történt. Egyszer csak kezdtek más szemmel nézni rám, és jobbnál jobb szerepek találtak meg.

Jan Hřebejkkel hol találkozott?

Megnézett Tracy Letts Gyilkos Joe című darabjában a Činoherní klubban. Addig már sok mindent elsajátítottam a nagyoktól, a Kuckók már csak a hab volt az évekig sütögetett tortán. De ha nem jött volna ez a film, én akkor is elégedett lettem volna a dolgok állásával. Nem szoktam panaszkodni, nyavalyogni, elégedetlenkedni. Nekem annyi sok szépet adott már eddig is az élet! Emlékszem, milyen boldog voltam akkor is, amikor Jaroslav Dudek beválogatott a Nők a pult mögött című sorozatba. Húszéves sem voltam még, és kaptam egy csodás szerepet. Egy falánk, minden finomságra éhes bolti eladót, aki titokban még a felvágottakat is megdézsmálja, amiért aztán meg is büntetik. Ó, hogy micsoda étvággyal ettem én akkoriban! A megrakott tányért pillanatok alatt eltüntettem, és egy óra múlva már újra éhes voltam. Akkoriban kezdtem el a pályát, mégsem izgultam, mert ott állt mellettem Vladimír Menšík, anyám nagy barátja, a csodás kolléga, akit gyerekkoromtól fogva ismertem, és a forgatás első percétől az utolsóig biztonságban éreztem magam a társaságában.

A jó forgatókönyv nyilván adott volt.

Mindannyian elégedettek voltunk vele. Még én is, aki minden mondatot százszor megrágok. Ha nem tetszik valami, átírom, megfogalmazom, a nyelvemre rakom. Mint a színházban. Ott tanultam meg, hogyan kell a szöveggel, a monológokkal, a párbeszédekkel bánni. Hogy a gondolatainkat érthetővé kell tenni. Akár csak a szórend megváltoztatásával. Szeretem, ha a szituációknak tartalmuk, mélységük, mondanivalójuk van, nem pusztán helyzetgyakorlatra épülnek. De ha a darab vagy a forgatókönyv első olvasásra nem dobogtatja meg a szívemet, vagy nem kezdek el rajta hangosan nevetni, akkor nem érdekel. Ahhoz, hogy én igent mondjak egy szerepre, be kell hogy lopja magát az álmaimba. Reggel azzal kell ébrednem, hogy beköltözött a testembe, és izgatja a fantáziámat. Ha ez elmarad, nem is mondok igent a felkérésre. Azt már régóta tudom, hogy a tragikomédia az én műfajom. Sírva nevetni, az az igazi! Mindabból, amit hetvenéves koromig megéltem, van mit csöpögtetni a szerepeimbe.

Simona Mony lélektani drámájából, az Önimádóból Filip Renč rendezett tévéfilmet. Egy vidám, jószívű, életszerető nőt láttat az elején, akit megaláz, fokozatosan tönkretesz agresszív párja. A poklok poklát éli meg mellette, mire megszabadul tőle. Lelkileg mennyire viselte meg a szerep?

Olyannyira, hogy ha ma bíznák rám, el sem vállalnám. Nem lenne hozzá erőm. Idegileg sokkal mélyebb nyomot hagyna rajtam. Erre pedig nincs szükségem. Egyébként sok ilyen nőt ismerek. Szomorúan hallgatom a fájdalmaikat, miközben nem értem, miért engedik, hogy bántalmazzák őket. Remélem, ezzel a filmmel néhányukba sikerült bátorságot öntenem.

Shirley Valentine-t tizenhét éve játssza, az ezredik előadáshoz közeledik vele. Van még hozzá kedve és ereje?

Hogyne lenne?! Úristen! Shirley Valentine én vagyok! Minden gondolatát a magaménak érzem. Az élethez való viszonya, az örömei, a fájdalmai, az energiája, a veszteségei, az apró kis győzelmei... mintha csak rólam szólna az egész történet. De ugyanígy szeretem az Üvegfigurák Amandáját is, aki önző és elviselhetetlen, feldúlja a gyermekei életét.

Akkor mit szeret benne?

Azt, hogy tükröt állíthatok nem egy anyának, aki ott ül a nézőtéren. Figyelmeztethetem őket arra, hogy vigyázat, így ne!

Összeszámoltam a futó darabjait. Pontosan tíz különböző szerepet játszik. Nem sok ez?

A koromat tekintve? Tegyük még akkor hozzá azt is, hogy vannak köztük utazó előadások. Olyankor éjfél után érek haza. Amikor elvégeztem a főiskolát, anyám figyelmeztetett, egy percig se gondoljam, hogy most kezdődik az aranyélet. Épp ellenkezőleg, mondta. Képzeld magad egy dzsungelbe! Ott csak a legrátermettebbek, a legerősebbek és a legeslegjobbak maradnak életben. Ehhez tartom magam ma is. Tehát nem, nem sok ez. Még bírom. Szívvel-lélekkel csinálom.

Italomán hogyan lesz egy cseh színésznőből?

Főiskolásként egy vizsgaelőadásunkkal eljutottunk Olaszországba. L’Aquile főterén játszottunk. Lenyűgözött a hely, a nyelv szépsége, az ottaniak szívélyessége. Hazajöttem, és bementem az olasz nagykövetségre, hogy azonnal szeretnék elkezdeni olaszul tanulni. Imádtam Anna Magnani filmjeit, és úgy, ahogy van, a Cinema Italianát. Kilenc évvel később Karlovy Varyban találkoztam Eusebio Cicottival, egy római művészeti iskola tanárával. Szerelem első látásra. Egy év múlva összeházasodtunk, és megszületett a fiunk, Marco. Két filmet forgatott már az édesapjával. A harmadikat, remélem, velem fogja. Edoardo Ponti is rendezte már az édesanyját, Sophia Lorent. Hát akkor? Ki ismer engem jobban, mint a fiam?