Nézzük a fiút, ahogy az apja kezét szorítja.

Látszik rajta, sírt, vagy éppen sírni készül, arca kicsit maszatos, a zokni lecsúszva, a térd meg leverve. Nem nagyon, és gyógyulófélben is van a seb, de ott díszeleg, mert hát fiú, és eleven, muszáj mindent megpróbálni, és van, hogy nem sikerül elsőnek.

A ligetbe tartanak ők ketten, egyenesen a bábmajálisra, mert hát gyereknap van, és az apa megígérte, hogy elmennek.Mennek is hát, kéz a kézben, a fiú kólát kér, meg lufit, s ha jól halljuk, fagylalt sem ártana, és hát kap is, ebben a sorrendben, mert gyereknap van.

És megnézik a céllövöldét, a dodzsemet, megsimogatják az állatokat, az apa nagyokat sóhajt, érezni, indulna már, de hát a gyerek még maradna, hiszen annyi itt a csoda.

Hát állnak a színpadnál, kéz a kézben, a bábosokat nézve, a bábokkal izgulva, többiekkel együtt kiabálva, hogy vigyázz.

És már az apa sem sóhajtozik, csak néz, egy kezet fog, vagy inkább az ő kezét fogják, mint régen, amikor gyereknap volt, és az apja kézen fogva bábelőadásra vitte őt, és csak álltak ott, és csak néztek, az apa és ő. Kéz a kézben, mindenről elfeledkezve, és mégis mindenről tudva. (PO)