Nem szerepekre, hanem találkozásokra vágyik

Hogy mi volt a baj? Ötvenhárom éves, de egyáltalán nem érzi magát annyinak. Hajtja, sodorja az energiája. A belső tűz. Beregszászi éveiben elkerülték a nagyobb balesetek. Debrecenben pár nappal a Fodrásznő bemutatója előtt leesett egy négy méter magas falról. Kifordult és felrobbant a jobb könyöke.

Felrobbant? Mit értsek ez alatt?

Csúnya törés volt. A mai napig nem egyenesedett ki a karom. Protézist kellett volna behelyezni, de amint kimondta az orvos, rosszul lettem.

És legutóbb, a Nemzeti színpadán? Ott mi történt?

Ment minden a koreográfia szerint. Szólt a zene, egyszer csak léptem egyet jobbra, és hallottam, hogy reccs. Megpattant egy izomköteg a jobb vádlimban. Erre mondják, hogy részleges izomszakadás. Az én hibám. Fájdalmas volt. Hetekig nem terhelhettem. Pihentetnem kellett, hogy összeforrjon. Be kellett volna melegítenem a próba előtt. Ötvenhárom évesen már nem csak a hangszálaimat kell bemelegítenem előadás előtt, formába kell hoznom az egész testemet. Erre tanítottak bennünket Kijevben, a főiskolán, és a beregszászi létünk is arról szólt, hogy az egész testünket használtuk az előadásokban. A bemelegítést nem lehet kihagyni. Az összes izmoddal, idegszáladdal viszed előre az előadást. Az egész fizikumoddal.

Ezen alapult Lev Dogyin világhírű társulatának minden előadása. A káprázatos fizikai teljesítményen.

Ha tetszik, ha nem, ki kell mondanom: nekünk, magyaroknak hatalmas színészegyéniségeink voltak, de nincs iskolánk. Az oroszoknak van. Ők elsősorban a mesterséget tanítják. Utána jöhet az a nyomorúságos művészkedés. De a legfontosabb a mesterség.

Harminckét éve végzett Kijevben, azóta terheli magát rendesen. Megszenvedte, hogy nem mozoghatott szabadon heteken át, mert pihentetnie kellett a lábát?

Ez volt a legrosszabb. A kényszerpihenő. De azt az időt sem hagytam veszni. Tanultam a következő előadás szövegét. Foglalkoztatott a darab. Mindig van min gondolkodni. Jiří Menzel is sokszor eszembe jut. Hogy mekkora csávó volt!

Új Színház, Michael Frayn, Még egyszer hátulról, 2004. Egy bravúros bohózat, briliáns mestermű. Egy vidéki angol utazótársulat színfalak előtti és mögötti élete. Visszatekintve a tartalmas próbaidőszakra, nem érzi úgy, hogy az is egy iskola volt?

Rengeteget tanultunk Jiří Menzeltől. A bohózat magasiskoláját jártuk ki nála. Nyolc ajtót egyszerre nyitottunk és csuktunk be. Addig gyakoroltuk, míg tökéletesre nem csiszoltuk. Silviu Purcarete, az ugyancsak világhírű román rendező irányításával Labiche Olasz szalmakalapját vittük színre a Nemzetiben. Egy francia féltékenységi bohózatot. Neki is csodálatos ötletei voltak. Amikor kinyíltak nála az ajtók, mindig eszembe jutott Jiří Menzel. Purcarete is filozófiát rakott fel a színpadra, nem pusztán a darabot. Ha nincs gondolat, nem ér semmit az egész.

Pályakezdése óta nagy kaliberű rendezők kezében van. Most éppen Viktor Rizsakovval, a moszkvai Művész Színház rendezőjével és a Mejerhold Központ vezetőjével dolgozik, és nem először. Fel tudja mérni, ki mennyit formált a színházi gondolkodásán?

Mindenki formált rajtam. Az igazán nagy rendezők gazdag tudással, tapasztalással dolgoznak, és ez össze is köti őket. Boldog vagyok, hogy ilyen szuperszonikus alkotókkal dolgozhatok. Tavaly például itt volt egy bolgár nő, Diana Dobreva. A Salomét rendezte. Oscar Wilde. A zsidó fejedelmet játszottam. Nem ismertük őt, így nem tudtuk, kivel dolgozunk, csak azt, hogy nagyon kíváncsi ránk. Lenyűgöző volt, ahogy belőlünk merített. Nehéz anyagból hozott létre egy szuper előadást.

Rizsakovhoz mi köti most?

Egy kortárs angol darab, A szívem királynéja. Lenyűgöző történet. Maurice, akit játszom, a kilencvenedik születésnapjára készül. Folyton zsörtölődő, halálosan beteg ember, aki egykor ékszerészként dolgozott, fiatalon pedig a Buckingham-palotában katonaként őrizte a koronaékszereket. Egy különös éjszakán tudásával és megjelenésével elvarázsolta II. Erzsébetet. Megígérték egymásnak, hogy hatvan év múlva újra találkoznak. És most közeledik a várva várt nap. A Fodrásznőt is Rizsakov rendezte, ismerjük jól egymást. De olyan rendezőkkel is vágyom dolgozni, akik más kultúrából jönnek, és idegenek számomra. Voltaképpen nem is szerepekre vágyom, hanem mindig másfajta találkozásra.

S akkor mire gondol, ha a Nemzeti Színházban elmegy a 1212-es számú öltöző előtt?

Arra, hogy nincs velünk Törőcsik Mari. Elsőként ez jut eszembe. Közben pedig itt van köztünk, folyamatosan. Beugranak a szavai, hogy mikor mit mondott. Ez most már így is marad. Nagy találkozás volt a miénk A szarvassá változott fiúban. Vidnyánszky Attila ezt jól kitalálta. Hogy az Anya csak ő lehet ebben a darabban, mert az összes anyát képes volt megtestesíteni. Nagyon sokszor gondolok rá, és minden alkalommal mosollyal az arcomon. Munka közben is gyakran eszembe jut, főleg azokban a pillanatokban, amikor elsőre megoldhatatlannak tűnik a helyzet. Mindig jön tőle egy földöntúli üzenet. Segít. A nőiességével is erősen hatott ránk. Annyi jót kaptunk tőle! Ehhez persze az is kellett, hogy eljött hozzánk Beregszászra, és megnézte az előadásainkat. Fontosak voltunk neki.

Azokban a hetekben, amelyeket most színház nélkül töltött otthon, intenzívebben foglalkoztatták az ukrajnai, a kárpátaljai események? Több híradást nézett, szorosabb kapcsolatban volt az otthoniakkal?

Mindennap figyelem az ottani helyzetet. Szűcs Nellivel, a feleségemmel mi már az elején sejtettük, hogy ez a háború elnyúlik és hosszú lesz, de hogy ennyire hosszú, azt nem. Az a szörnyű, hogy még ezt is megszokja az ember. A rettenetet. A kiszámíthatatlant. Minden rosszat megszokunk már. De ami ott van, Ukrajnában, azt elképzelni sem tudjuk. Felesleges lenne okoskodni, bármit is mondani. Munkál bennem a félelem. Elsősorban a családtagjaim, az unokatestvéreim miatt. Sokan vannak. Apámék heten voltak testvérek. Bármikor közölhetik velem, hogy elkapták valamelyiküket, és elvitték a frontra. Abban tudok csak reménykedni, hogy egyszer véget ér a háború. Hogy leállítják végre. Közben tudom, hogy ha majd kihirdetik a békét, akkor sem lesz még vége a borzalomnak. Egyik napról a másikra ez nem fog lezárulni. Ez a két nép, az ukrán és az orosz olyan mély tragédiát él most meg, ezek olyan fájdalmas sebek, hogy évtizedek múlva sem biztos hogy begyógyulnak. Generációk fognak felnőni ezekkel a véres emlékekkel. A fiatalabb unokatestvéreim közül többen átjöttek Magyarországra, csak ketten maradtak otthon, és folyamatosan bujkálnak. Az idősebbek, akik már nem abban a korban vannak, hogy elvihetnék őket, nem hagyták el az otthonukat. Ők továbbra is ott élnek. De nem csak az én rokonaimról van itt szó. Mindenkiről, aki a túlélésben reménykedik. Ők is totál tehetetlenek a pusztítással és a pusztulással szemben.

Nelli, a felesége mesélte, hogy amikor hazament az édesapja temetésére, ön nem tarthatott vele, mert ha átlépte volna a határt, nagy valószínűséggel nem engedték volna vissza. Így csak Nelli ment, ön a határig tartott vele, és a magyar oldalon várta, hogy visszajöjjön.

Igen, Nellit várta a nővére a határ túlsó oldalán, és egyenesen mentek a tiszaújlaki temetőbe. Én meg azalatt a határ innenső oldalán, a tiszabecsi temetőben gyújtottam gyertyát a halottaink emlékére.

És hallotta a tiszaújlaki harangok zúgását?

Hallottam. És imádkoztam. Hát micsoda világ ez? Huszonegyedik század! Őrület! Így kell megélni egy búcsúztatást. Ha tíz évvel ezelőtt valaki azt mondja, hogy ez meg fog történni, nem hiszem el neki. Pedig sejthető volt ez az egész, érett a konfliktus. De valahogy máshogy kellett volna megoldani, nem háborúval.

Azon a bizonyos napon hány kilométer választotta el Nellitől?

Mindössze 6-700 méter. A Tisza két partján álltunk.

Foglalkoztatja a gondolat, hogy mi lesz, ha jövő áprilisban fordul a politikai helyzet Magyarországon, és ez érinteni fogja a Nemzeti Színházat?

Én csak annyit tudok mondani, hogy mindenre fel vagyok készülve. Ha menni kell, megyek.

Nem konkrétan önre gondoltam.

Értem én, de akkor engem is kirúgnak.

Korosztálya egyik legjelesebb színésze. Ez sem számít?

Sok mindent láttam már. Bármi elképzelhető. Az is, hogy menni kell. Nem probléma. Összeállok a sógorommal, és együtt járunk majd festeni. Nem álszerénykedés ez a részemről. Jön valami más. Nem lényeges.

Mi a lényeges?

Ha én azt tudnám! Amíg lehet, addig csinálni kell. Amíg bírja az ember. Amíg engedik. Amíg nincs más, csak a színház. Nehéz gondolatokkal, nehéz filozófiával. Annak van igazán értelme. Azért kell elgondolkodtató színházat csinálni, hogy tizenöt év múlva is tudjunk fajsúlyos előadásokat nézni. Hogy megértsük legalább a szívünkkel.