Mindig a kíváncsiság vezeti

„Izgalmas ez a többlakiság”Dömötör Ede felvételeNem hétköznapi pályaív a tiéd: színész a Nemzeti Színház stúdiójában, színháztörténet a jeruzsálemi Héber Egyetemen, majd rendező szak a budapesti színművészetin. Hogyan jöttek ezek az állomások?

Színész akartam lenni, egyszerűen azt az utat jártam, amit a színésszé lenni akaró gyerekek: jelentkeztem a főiskolára, nem vettek fel, a Nemzeti stúdiójába viszont bekerültem. Jeruzsálemben szinte véletlenül kötöttem ki. Turistaként utaztam oda, azután kiderült, hogy ösztöndíjat lehet szerezni, így ha már ott voltam, maradtam. Tanultam, dolgoztam színházban, játszottam, kellékeztem, rendeztem az egyetemen, pincérkedtem...

Izgalmas lehetett.

Ez volt az én Szentivánéji álmom, a felnövés. Lokálpatrióta vagyok, pesti vagyok, egyke vagyok, nagyon kötődöm a szüleimhez, a szüleim nagyon kötődnek hozzám. Egyszer csak kikerültem egy másik világba. Akkor volt az Öböl-háború, mégis úgy tűnt, béke van. Fantasztikus egy nyelvet úgy megtanulni, hogy ott élsz. A nyelven keresztül igazán mélyen meg lehet érteni egy országot, egy népet, egy gondolkodást. Izrael igazából körülírható kultúra nélküli ország, vagy ha szebben akarom mondani – multikulturális. Az élet minden területén érzed a sokszínűséget, a gazdagságot, vagy ha úgy tetszik, vegyes salátát, amely eredményez egyfajta nyitottságot: sok minden elképzelhető, sok mindent sokféleképpen lehet csinálni és érteni.

Ilyen az izraeli színház is?

Nem a legerősebb a világon. Kialakulatlan. Számunkra furcsák a gyökerei. Az ottani színházi világot a 20. század első felében bevándorló oroszok alapították, és részben a mai napig annak a kornak az orosz színházi ízlését tükrözi. Azután persze minden náció hozzátette a magáét. Épp ezért a nyitottság a színházban is tetten érhető. Ahhoz képest, hogy Magyarországon egyféle színházi nyelv az uralkodó, s nehezen tudunk belőle kitörni, Izraelben éppen a sokféleség a zavarbaejtő. Nincsenek biztos fogódzók.

Hazatérted után rendező szakos hallgatóként a színművészetire kerültél. Ezek az évek milyen fogódzót adtak?

Legtöbbet indirekt módon tanul az ember. Az osztályfőnököm Székely Gábor volt. Tőle következetességet, a már emlegetett nyitottságot, kíváncsiságot, valami gyilkos kérlelhetetlenséget és morált lehetett tanulni. Furcsa, önmagával és mindennel szemben kételkedő, kérdéseket feltevő ember, aki mindennek a sokszólamúságát keresi és igyekszik átfogni. Mindig rád volt kíváncsi, sosem a saját megfejtését akarta viszszahallani, hanem a saját gondolkodásodon belül kérte számon a következetességet.

A komáromi színház a Szentivánéji álom rendezésére hívott meg. Milyen volt az első víziód a darabról?

Shakespeare a színházi kultúra és gondolkodás egyik kiteljesedése. Kiállja az időt, standard alapanyag. A darabot a színház választotta, az első „vízióm” az volt, hogy hol helyezkedik el a polcon, milyen mélyen vagy milyen magasan. Aztán elkezdtünk a dramaturgommal, Faragó Zsuzsával dolgozni rajta: olvastuk, összevetettük a fordításokat, akkor kezdett kiadni valamilyen képet. A központi sztori két szerelmespár története, akik tapasztalatlan gyerekek, kezdők az életben. Eltelik egy idő, amit éjszakának nevezünk – megfoghatatlan, kiismerhetetlen, az embereknek ilyenkor a rossz vagy a jó érzései felerősödnek –, ezalatt a szerelmi történetük jól meg van kavarva, ők ezt végigszenvedik, a végére pedig felnőnek egy kicsit. Füzér Anni díszlettervezővel kialakult a tér, amely egyfelől költői, másfelől szikár, lezárt geometrikus forma: egy lépcsőrendszer, fekete-fehér, eltorzított sakktáblamintával. A szereplők végig jelen vannak. A darabnak két helyszíne van: egy világi, amely kvázi a mi világunk, a másikat erdőnek nevezik – nyilván metafora –, egy álomszerű világ. Vannak a „külső emberek”, a szerelmesek, olyanok, mint mi, felismerhetőek, s vannak az erdő saját lényei, akik nehezebben azonosíthatóak: férfiak, nők, többneműek... Ennek a két világnak az együttes létezését próbáljuk megmutatni.

Az előadás szövegének érdekessége, hogy több fordítást felhasználva készült el a végső változatotok. Miért volt erre szükség?

A nem angol nyelvű országok előnyös helyzetben vannak: az angolok csak Shakespeare-t használhatják, mi pedig állandóan újra fordíthatunk, az izlésünknek, a korunknak, vagy egyszerűen csak a divatunknak megfelelően. Magyar nyelven a legszebb Szentivánéji-fordítás Arany Jánosé. Ha nagyon gonoszul akarok fogalmazni, azt mondom, hogy egy hihetetlenül értékes, élvezetes és tisztelt múzeumi tárgy. De számomra nehezen élővé, átélhetővé tehető anyag. Vannak újabb, átélhetőbb fordítások is, csak nem olyan tehetségesek, mint Aranyé. Az ideális megoldás az lenne, ha az előadáshoz készülne egy külön fordítói példány. Ez számunkra nem volt járható út, így az ismert magyar fordításokból csináltunk egy „öszvért”. Azt tartottuk szem előtt, hogy minél tisztább, pontosabb, szárazabb legyen a szöveg, s inkább a színészi játék legyen, ami a szárazságot megnedvesíti. A Szentivánéji álom verses dráma. Shakespeare korában sokkal közelebb állt a közemberek nyelvéhez ez a költői stílus, ma azonban már a magyar Shakespeare-nyelv hihetetlen mértékben elválik nemcsak a mindennapi beszédtől, hanem attól a nyelvtől is, amelyet még egyáltalán követni tudunk.

Az általad rendezett előadásokra általában jellemző a „szövegkorrekció”.

Nem kényszerem az átírás. A rendező mindig húz a szövegből, máshova helyezi a hangsúlyokat. Azt gondolom, a drámák sosem készülhetnek az íróasztalnak. A könyvben kiadott dráma csak egy kotta, amely arra vár, hogy valaki megszólaltassa. A szöveg éppen olyan alapanyag a színházban, mint a színész személyisége, teste-lelke, a zene, a tér... amelyek mindig alkalmazkodnak egy-egy előadáshoz. Tulajdonképpen nem drámákat írok át, hanem példányokat készítek. A példány pedig mindig egyszeri. Adott esetben a Szentivánéji álom egyik lehetséges megfejtése - egy a végtelenből. A másik összetevője a kérdésnek a kulturális közeg: a Szentivánéji álomban van egy csomó olyan dolog, amely erősen kötődik annak a kornak a társadalmához, amelyben íródott. Mára az értelmét vesztette, esetleg a könyvtárban lehet utána nézni. Ettől még nem kell kidobni. A szöveg megőrződik a könyben, van millió kommentárja, magyarázata. De egy dolog a kultúra, amely egy megőrző, rögzítő működés, s egy másik dolog a színház. Héttől tízig van, addig, ameddig valaki nézi. S ezalatt minden a jelenidejűséget szolgálja.

Vendégként a kezdeti elképzelésed megvalósitását mennyire befolyásolja, hogy idegen környezetben, számodra ismeretlen színészekkel dolgozol? Feltételezem, ismeretlenebbekkel, mint amikor magyarországi társulatnál rendezel.

Az, hogy ez egy nyelvi-kulturális kisebbségnek a színháza, benne van a falakban. De ezzel nem lehet foglalkozni szerdán, csütörtökön, pénteken, a próbák alatt. Nem ismertem a komáromi társulatot, felkészülésként megnéztem egy-két előadást, rákérdeztem arra, amire kíváncsi voltam. De nincs ez másként máshol sem. Az, hogy valakit már láttam egy-egy előadásban, nem jelent sokat, az első találkozás általában rácáfol az előítéletekre, akár pozitív, akár negativ értelemben. Mindig, mindenütt csak a kíváncsiság hajtja az embert – ami tulajdonképpen a legtöbb. Egy feltett szándékom volt Komáromban: nem akartam vendéget hívni, mert azt hiszem, pont az a lényege egy-egy munkának, hogy abból dolgozunk, amilyen az itteni társulat, amilyen az ő személyiségük. Nem az a fontos, hogy a legjobbakkal szülessen egy mintaelőadás, hanem hogy itt létezik egy társulat, amely – ha jól értem – szeretne egy komolyabb, kérlelhetetlenebb, gyötrelmesebb színházi utat járni, s ez engem érdekel. Hogy mit lehet belőlük kihozni. Hogy meddig hajlandóak velem jönni. Hogy mennyire lehet őket szeretni.

Nincs anyaszínházad, vendégként dolgozol a magyarországi társulatokkal is. Hosszabb távon ez a fajta alkotás kihívás vagy inkább negatívum?

Nekem még nincs hosszú táv. Ez a harmadik évem a pályán. Egyelőre izgalmas ez a többlakiság, több kikötő, minden kikötőben több szerető... Természetesen hosszú távon nem jó, az ember könnyen belekeseredhet. Mindig mész valahova, próbálsz beleszeretni valakibe, vagy igyekszel, hogy beléd szeressenek, egy jót élvezzetek együtt, azután gyorsan továbbállsz. A színház mégiscsak közösségi műfaj, s valószínűleg az az ideális létezési módja, amikor hoszszú ideig egy társulatban vagy, s az adott folyamatnak – fejlődésnek, rothadásnak, mikor minek – a részese vagy. Az igazán jelentős előadások mindig ilyen helyzetekben születnek. Bonyolult konstelláció kell hozzá, de akkor tulajdonképpen közepes tehetségek is más minőséget tudnak létrehozni, mint sok ragyogó külön kis univerzum gyülekezete.

Az alkotó közösség valamilyen módon neked is megadatott, hiszen tanítasz a budapesti Színművészeti Egyetemen. Mit tanítasz nekik?

Színészmesterséget. Bár pontosabb, ha azt mondom, bejárok a színészmesterség óráikra. Bennem is annyi a kétely, a kérdés, hogy túlzás lenne tanításnak nevezni. A diákjaim sok mindent tudnak, értenek, talán még keveset éreznek. A személyességet szeretném nekik megtanítani, hogy tudják használni, végül is ez a munkaeszközük. Ez a művészet: a személyesség izgalmassága, vagy annak tétele, ahogy egy titkot képesek felvállalni a színpadon.