Mindenre képes volt Oscar-díjas férjéért

Húsz évig a cseh bulvársajtó belőlük élt. Lesifotósok követték minden lépésüket. Hírt adtak szerelmük fellángolásáról, közös utazásaikról, különös házasságukról, együttélésük sokak számára furcsa szövetségéről, külön útjaikról és egymáshoz való visszatalálásaikról, a hagyományostól merőben eltérő családi életükről és utolsó közös éveik megpróbáltatásairól.

Hogyan tekint erre az elmúlt öt évre, amelyet már özvegyként élt meg?

Fizikailag ugyan nincs mellettem Jiřinko, de a gondolataimban, a lelkemben továbbra is ott van, és ott is marad. Része az életemnek. Azzal, amit létrehozott, megalkotott, mások életében is jelen van. Ebben biztos vagyok. Ez az öt év is csupán egy pillanatnak tűnik. Nem mintha a múltban élnék, hiszen boldog vagyok most is, van három csodás gyerkőcöm, erős szálakkal kötődünk egymáshoz a párommal, de Jirka folyamatosan velem van. Amint beülök az autóba, már hallom is a hangját hangoskönyvről, ahogy az emlékeiről mesél, s közben kísér az utamon. A lányaim, Anna Karolína és Evička is úgy hallgatják őt, mintha köztük ülne a kocsiban. Jirka sokáig sem házasságot kötni, sem gyermeket vállalni nem akart. Élvezte az agglegényélet minden előnyét. Aztán mégis házasságot kötöttünk, és a gyerekekkel is boldognak érezte magát.

Alakulhatott volna másképpen is az élete. Ha nincs az a bizonyos rádióriport, amelyet sportriporterként magára vállalt annak idején. Megmosolyogtató történet, vagy nem?

Már csak azért is, mert fagypontról indultunk. A rokonszenv leghalványabb jele sem mutatkozott meg kettőnk között. Jirka bemutatóra készült a Vinohrady Színházban, ideges volt, nem úgy zajlottak a próbák, ahogy szerette volna, és volt már benne némi keserűség is. Úgy válaszolgatott a kérdéseimre, hogy nem is nagyon értettem őt, hümmögött az orra alatt. Teljesen értelmetlennek tűnt, hogy napokig készültem erre a beszélgetésre. Igazából egyetlen értelmes mondata volt. Hogy gyógyuljanak már ki a rádióhallgatók az ostoba popzenéből. Azt ugyanis nagyon nem szerette. Neki Frank Sinatra volt a nagy kedvence.

Mivel is búcsúztak egymástól az interjú végén?

Pimaszul odaböktem neki, hogy nem is értem, hogy tud ilyen kellemetlen lenni az az ember, aki olyan szép filmeket csinál.

Mire ő?

Ott ült teljesen leforrázva. Később aztán elmondta, mire gondolt. Hogy ez a szőke lány nem is olyan buta! De ami meglepett: felhívott, hogy fussunk neki még egyszer az interjúnak, és meghívott egy előadásra. Az pedig teljesen lenyűgözött. De másodszorra is lehűtött. Azt mondta, te még nem tudod, hogy ez mennyire jó vagy sem, mert nincs összehasonlítási alapod. Ugyanakkor imponált neki, hogy nem egy kékharisnya vagyok, hanem sportoló. Ugyanis sporttagozatos gimnáziumban érettségiztem, és atletizáltam. A sportolóknak pedig egészen más az életfelfogásuk. Eredménycentrikusak. Jirka ezt nagyon értékelte bennem. Az viszont meg sem fordult a fejemben, hogy nemsokára ezzel az emberrel fogok élni.

A negyven év korkülönbség miatt?

Semmi nem zavart benne, csak azt gondoltam, egyszerűen nem passzolok bele az életébe. Ő még akkor sem vágyott tartós kapcsolatra, végképp nem családi életre. Kialakította a maga kis világát, amelybe csak futó kalandok fértek bele. Ha egy barátnője fogkefével érkezett hozzá, máris meghúzta a vészféket. Az már gyanús volt neki. Féltve őrizte a maga életterét. Abba nem léphetett be senki, legfeljebb egy éjszakára. De reggel el is búcsúzott az illetőtől.

Síelni vitte, görkorcsolyát húzott a lábára, jógagyakorlatokat végeztetett vele. Nehéz volt minderre rábeszélnie?

Megértette, hogy ha fizikailag jól fogja érezni magát, az a pszichikumára is pozitív hatással lesz. Bárhol dolgozott is ezek után, ott mindig olyan szállodát kért, amelyben medence is volt, így úszással kezdhette a napot.

Ön is változott az együtt töltött évek alatt?

Én ezt nem tudom megítélni, de annyi biztos, Jirka azt is szerette bennem, hogy én nem a világhírű rendezőbe szerettem bele, hanem a magánemberbe. Ilyen szempontból engem tényleg nem érdekeltek a díjai. Még az Oscar sem. Eszembe sem jutott, hogy megkérjem őt, vegye már elő valamelyik dobozból, hogy láthassam. De amivel tényleg nagy hatással volt rám, megtanított filmet nézni, és szeretni a jó filmeket. Rengeteg amerikai, olasz és cseh kollégájának az alkotását néztük meg. Milos Forman Amadeusát többször is láttuk. Bebújtunk az ágyba, és elborozgattunk mellette. Természetesen Jiřinko rendezéseit is szeretem. Az ő filmjei reményt keltenek a nézőben, hogy minden nehézsége mellett az élet szép, élni jó. Minden munkájából árad a derű, az életöröm. Nekem a Sörgyári capriccio is erről szól. A feltétel nélküli életimádatról.

Most, hogy róla beszélünk, miben érzi a hiányát?

Szerettem a hangját, az érintéseit, a humorát, a fanyar mosolyát, azt, ahogyan megsimogatta az arcomat, ahogy beletúrt a hajamba. Hiányzik az is, hogy már nem láthatom őt színpadon. A rendezései még ma is műsoron vannak Prága szívében. Mindig megnéztem őt, ha beugrott valamelyik szereplője helyébe. Rettenetesen élvezte, ha szórakoztathatta a közönséget. A filmekben mindig önmagát adta. A félénkségét, a sebezhetőségét mutatta meg minden szerepében. Arnoštek a Szeszélyes nyárban ő maga volt. Be is vallotta nemegyszer, hogy ezzel nyerte el a nők tetszését. Hogy sosem volt rámenős, csak áradt belőle a női nem iránti tisztelet. A nők pedig a szárnyaik alá akarták venni, gondoskodni szerettek volna róla.

…lehet, hogy?

… én nem! Húszévesen nem akartam egy nálam idősebb férfiről gondoskodni. A humorunk fakadt azonos tőről. Az által szerettünk egymásba.

Alkotói munkájába mennyire avatta be?

Nem szeretném, ha ez nagyképűen hangzana, de abba, hogy végül ő vitte filmre az Őfelsége pincére voltam című Hrabal-regényt, rengeteg energiát fektettem. Először is meg kellett szerezni a megfilmesítés jogát, de a producer, akinek a kezében volt, váratlanul meghalt. Aztán felröppent a hír, hogy Jan Hřebejk vinné mozivászonra az anyagot. Jirka, aki már előtte is több Hrabal-regényből rendezett sikeres filmet, nagyon szomorú volt. A végén mégis ő kapta a lehetőséget, és lelkesen vetette bele magát a munkába. Örömmel töltötte el az is, hogy szerepet kapott Martin Šulík A tolmács című filmjében. Tudta, hogy nehéz munka lesz, hiszen hol szlovákul, hol németül kellett beszélnie a kamera előtt, s akkoriban már az egészségi állapota sem volt olyan, mint előtte, de nem adta fel. Mindennap a szövegével volt elfoglalva, hogy felkészülten álljon a rendező előtt. Kapott is több díjat az alakításáért.

Nem sokkal ezután már betegen feküdt a kórházban. Érezte, hogy nagy a baj?

Akkor még nem tudtuk, hogy mi felé haladunk. Hónapokba telt, míg kiderült, hogy egy kezeletlen agyhártyagyulladás volt mindennek az okozója. De még A tolmács forgatásán is volt kedve viccelődni, pedig ott már apró jelei mutatkoztak a betegségének, amely aztán komolyra fordult. Küldött egy képet, amelyben oxigénpalackban feküdt a hordágyon, és mentő vitte a kórházba. Irtózatosan megijedtem. Csakhogy ez egy filmbeli jelenet volt. Aztán a valóság hirtelen ezt is felülírta. De azzal, hogy még a legnehezebb helyzetben is képes volt megőrizni a humorát, valóban sokat formált rajtam. Megtanított élni. Ha dühös voltam valakire, azt szokta mondani: „Kedvesem, árt a vérnyomásodnak. Azt az embert úgysem tudod megváltoztatni, akkor meg miért idegesíted magad?” És igaza volt. Jókedvvel sokkal szebb az élet, mint felborzolt idegekkel. Ma már a kis dolgoknak is örülni tudok. Semmiből sem csinálok nagy ügyet. Bármilyen banálisan hangzik is, az élet rövid. Nem tudjuk, melyik percben ér véget.

Ha megírná szerelmük történetét, az együtt töltött húsz évnek melyik szakaszát emelné ki?

Az utolsó három évet. 2017 őszén Jiřinko már ágyhoz kötött beteg volt. Háromszor hozták vissza a halál széléről. Teljesen felfordult az életem. Három gyerekkel száguldoztam valamelyik kórházba, ahol éppen kezelték, később meg hozzá, a lakásába, mert akkoriban már külön laktunk, hogy a gyerekek ne zavarják őt, ha pihenni akar. Ápolónők segítségét kellett igénybe vennem. Tehát a könyv legvastagabb fejezete bizonyára az lenne, hogyan rendezzünk be otthon kórházi szobát. Büszke vagyok rá, hogy ez sikerült, és otthoni körülmények között, a legnagyobb szeretetben élhette utolsó éveit. Decemberben súlyosbodott az állapota, de januárban még mindig azt hittem, nyáron, a tengernél majd újra eltöltünk pár hetet. Erre sajnos már nem kerülhetett sor. Azóta nem is tervezek hosszabb távra. Nem gyötröm magam. Örüljön az ember a legapróbb dolgoknak is, ne tűzzön ki maga elé óriási célokat, nehogy a végén csalódás érje. Mindent megtettem, amit meg kellett tennem, nyugodt a lelkiismeretem. Többre már fizikailag sem lettem volna képes. Azóta tudom, hogy olyan vagyok, mint egy hadihajó. A végsőkig teherbíró.