Minden egyes szerep nyomot hagy benne

Jászai Mari-díja mellé tavaly Psota Irén-díjban részesült, ám ez a mostani mindennél jobban felkavarta, hiszen ebben egyszerre van jelen a szakma és a közönség választása.

Láttam, hogy küzdött a könnyeivel, mielőtt elmondta volna a köszönőbeszédét.

Már előtte szorongtam, hogy nem fogok tudni megszólalni. Egyre jobban szorított az érzés. És mi történt? Kiléptem a pódiumra, és egyetlen hang sem jött ki a torkomon.

Annyira megrázta az ünneplés?

Ha ötvenévesen ér egy ilyen elismerés, nagyon boldog vagy. Beszámítasz még magadnak húsz-harminc évet az életből. Ennyit én már nem tudok beszámítani. És annyi minden cikázott a fejemben! Amikor a könnyeid kijönnek, az nagyon erős érzelmi megrázkódtatás. Valójában az egész életem ott volt. Mindenki. A szüleim, akik annyira várták, hogy bármit is kapjak, de senki nem jutalmazott semmivel. Ők is eszembe jutottak. Plusz a kollégáim, akiknek már csak a lábnyomuk van itt. Vagyis ott, a sétányon, ahová az enyém is odakerült. Egy másodperc alatt rengeteg minden átfutott az agyamon. De azok a kollégáim is eszembe jutottak, akik úgy mentek el, hogy semmilyen nyom nem maradt utánuk. Mire ennyi évet leélsz, és tudod, hogy hány szerepet eljátszottál, és azok mind nyomot hagytak benned, ott vannak a szívedben… őszintén mondom, ez nem könnyű út!

Senkinek sem?

Biztos vannak kollégáim, akiknek ez a pálya csupa fény és ragyogás. Őket segítették, támogatták, elhalmozták sok mindennel. Az én utam nem volt támogatott.

A magánélete alakulásával elégedett?

Azzal igen. Az szép. A pályám meg bizonyára azért alakult így, mert nem tettem meg mindent, hogy magasabbra íveljen. Magánemberként vagány voltam, bátran éltem, dolgoztam, ha váltanom kellett, váltottam. Sok minden volt az elcsuklott hangomban. Annak például örülök, hogy a családomban nincs több színész.

Sajnálkozva nézné őt?

Sokan azt gondolják, hogy ez a pálya taps, ünneplés, csupa fény. Igen, vannak kollégák, akik könnyebben veszik az egészet. Nem lelkiznek. Talán mert nem érte lelki megrázkódtatás őket. Más típusok. Én nem ilyen vagyok.

Viszont mindent magának, a tehetségének, a kitartásának köszönhet. Az erejének, a hivatástudatának. Ez nem megnyugtató?

De igen, megnyugtató. Másoktól is hallom. Elismerik, értékelik a munkámat. Nekik, a művésztársaimnak köszönhetem, hogy felterjesztettek erre a díjra, és bekerültem a Halhatatlanok Társulatába, a nézők pedig megszavaztak. Ők együtt úgy gondolják, hogy értéket képviselek. Így kaptam meg tavaly a Psota-díjat is, amiért szintén hálás vagyok. Nem is tudom, hogyan fogalmazzak… most, hogy a koromat tekintve lefelé megyek a lépcsőn, vagy a díjammal felfelé lépdelek?... elhalmoznak feladatokkal. Sokat játszom, az meg nagy öröm. Tele vagyok energiával most is.

Déli típus, akinek létszükséglete a mozgás, a sport. Éveken át lovagolt, aztán áttért a rendszeres futásra. Mi hajtja ennyire?

Nálam ez alkati dolog. Egyébként a szüleim is aktívak voltak. Ezt bizonyára tőlük örököltem. Mások nyugtatnak, hogy ne legyek már ilyen. Mondják, hogy nézzem meg, mennyi film és tévéjáték van mögöttem. Hogy ez milyen nagy dolog, hiszen a mai fiataloknak már nem jut ennyi. Most a nyáron egy amerikai–magyar koprodukcióban forgattam. Horvát Lili rendezte Jegyzeteim a Marsról címmel.

Az emberi psziché útvesztőiről, a szerelem folyton változó színeiről szól a film szokatlan döntéseket hozó karakterekkel. Jó munka volt?

Elvarázsolt Horvát Lili tehetsége. Jól instruált, jól formált. Kis szerepem van a filmben, de kellemes jelenet. Egy pszichológusnőt játszom.

Köszönőbeszédében azt is megjegyezte a Halhatatlanok sétányán, hogy nagyon hullámzó pálya ez. Mikor érezte magát a hullámok alján? Voltak egyáltalán olyan évei, amikor alig állt színpadon vagy kamera előtt? Én nem emlékszem ilyenre.

Mindenkinek vannak gyengébb évei. Nekem is voltak. A Madách Színházban, amikor bulvárdarabok futottak. Igaz, filmem akkor is volt. De amire vágytam, egy másfajta színházi munkára, azt jóval később, Szombathelyen sikerült elérnem. A Madách Színház átsiklott olyan irányba, amihez nekem túl sok közöm nem lehetett. Az ottani utolsó éveimben már nem ért kihívás. Ez szomorúvá tett. A bulvárdarabok után jöttek a musicalek. Tíz évig ment egy-egy előadás. Akkoriban a Játékszínben kaptam szerepet egy sikerdarabban. Aztán elindultam a vágyaim után. Örülök is, hogy ezt meg mertem lépni. A családomnak is megköszöntem, hogy támogattak ebben. Leszerződtem Szombathelyre, ahol remek, tehetséges emberekkel találkoztam. Az nagyon nagy élmény volt. Nem Budapest a világ közepe. Jó egy kisváros is, ahol kivételes tehetségek dolgoznak, csak nincsenek olyan erős reflektorfényben, mint a fővárosban. Szombathelyen nagyon jó munkákban vettem részt. Fontos volt, amit ott tapasztaltam, ott tanultam. Felfrissített szakmailag.

Mintha Kaposvár helyett kapta volna meg sokéves késéssel Szombathelyt. Mert a főiskola után oda is szerződhetett volna, az akkor már erős tehetségekből álló társulatba. Miért nem élt a lehetőséggel?

A szüleim annak örültek, hogy budapesti színésznő a lányuk. De mehettem volna később is Kaposvárra. Egy év London után is megkerestek. Akkor az élethelyzetem nem engedte, hogy menjek. Nem lehet csak úgy hűbelebalázs módjára belevágni valamibe. Harmadszor akkor hívtak, amikor tizenkét éves volt a lányom. Elmondtam neki, hogy megint kerestek, erre elkezdett sírni, hogy anya, ne menj! A szülői feladat a legnagyobb szerep. De ma már Budapesten is jókat játszom. A Vígszínházban is, a Rózsavölgyi Szalonban is. Utóbbi újabb nagy szereppel ajándékozott most meg. Rengeteg függ attól, hogy kivel dolgozik a színész. Nagy formátumú rendező kezében olyan színésznő is tudott már különleges lenni, akiről soha nem feltételeztem volna. Nem is szeretném senkiről sem kijelenteni, hogy ilyen vagy olyan, mert számomra a rendező a meghatározó. Hogy ő mit varázsol elő a színészből. Vannak rendezők, akik csodálatos átalakításra képesek.

Hány ilyen rendezővel találkozott?

Jeles András, Zsótér Sándor, Alföldi Róbert nekem nagyon sokat adott. Általuk váltam olyanná, amilyen most vagyok. Aztán lehet, hogy mindezt csak képzelem magamról, és semmi nem úgy van, ahogy gondolom. Egy biztos, ők hárman hatottak rám. Vannak rendezők, akik gyengébb darabból is izgalmas előadást tudnak létrehozni.

Alföldi Róberttel most, a Búcsúlevélben dolgozik negyedszer. Audrey Schebat írta a történetet egy pszichoanalitikus-zongoraművész házaspárról. Epres Attila a partnere. Egy francia kritikus szerint halkan szól a darab, mégis sokáig rezonál.

Egyszerre szórakoztató és meghatóan szellemes a mű. Rengeteg szöveget kell tanulnom. De az is örömmel tölt el, hogy több helyen játszom. Nem lehet könnyű negyven évig egy helyben lenni. Húszévesen beteszed a lábad egy társulatba, és azóta nem mozdulsz. Igen, hűséges vagy, ezt elmondhatod magadról, csakhogy egy művésznek kellenek az impulzusok. Bátornak kell lenni ahhoz, hogy nagyot merjen lépni az ember. Nem csak egy színésznek, mindenkinek vannak nehéz pillanatai az életben. Megbántják, sérülések érik, bokán rúgják. De akkor is tovább kell élni.

A budai hegyekben, futás közben milyen impulzusok érik?

Őszintén mondom, hogy most annyira sok szöveget kell tanulnom, hogy ezekben a napokban sem egyedül, sem a férjemmel nem futok. Ha este előadásom van, későn kerülök ágyba, és keveset alszom, de hajnalban már akkor is fel kell kelnem. Fél ötkor már tanulok. Futásra most nem marad energiám.

De ha fut, ahogy mondta, azért fut, hogy ha majd elesik, fel tudjon állni.

Edzenem kell, hogy idősebb koromban legyen majd erőm kiszállni a fürdőkádból.

A kertre még marad azért ideje?

Nagy szárazság volt a nyáron, most nem olyan szép a kertem, mint az elmúlt években. Sajnos a bogarak megtámadták a paradicsomot. Ezzel mindennap szembesülök, és neheztelek rájuk. De virágoznak az őszirózsák! Nekem már az is örömet jelent, ha eső után felfrissül a levegő. Én egy jó lelkiállapotú ember vagyok.