Kosztümjei tovább élnek… (Somogyi Tibor felvétele)
Milan Čorba kosztümjeiéletekről beszéltek
Színekről, kelmékről, festékekről mindent tudott. De ami egy jelmeztervező esetében még ennél is fontosabb: értett és érzett minden történetet, amelyhez alkotóként köze volt. Elmerült az írott szövegben, tiszteletben tartotta a rendezői koncepciót, eggyé vált a karakterekkel, figyelembe vettea színészek egyéniségét. Nyolcvanöt éves lenne Milan Čorba, az európai hírű szlovák jelmeztervező.
Skicceiből, kosztümterveiből, a kézjegyét viselő előadások egy-egy pillanatát megörökítő fotókból rendezett kiállítást a Szlovák Nemzeti Színház, ahol Milan Čorba a legtöbbet dolgozott. Számos emlékezetes előadás alkotójaként neve valósággal eggyé vált a társulattal, miközben Prágában, Brünnben, Ostraván és Komáromban, a Jókai Színházban is gyakran dolgozott. Soha nem tett különbséget teátrum és teátrum között. Minden előadás, minden szereplő és minden jelmez egyformán fontos volt számára.
Bandor Évának több darabban is ő álmodott lenyűgöző színpadi kosztümöt.
„Én csak szuperlatívuszokban tudok beszélni róla – mondja a Jászai Mari-díjas színésznő. – Az egyik legcsodálatosabb ember volt, akivel valaha találkoztam. Intelligenciájával, műveltségével, finom humorával, odafigyelésével dékánként már a főiskolán belopta magát a szívembe. A három nővérben és a Cseresznyéskertben ő tervezte a jelmezeimet. Pontosan tudta, mi áll jól nekem, de még a kellékeket is mesterien választotta meg. Egy kalappal és egy kis táskával remekül ki tudta egészíteni a kosztümöt. A Cseresznyéskert báli jelenetébe gyönyörű, ciklámenszínű ruhát kaptam tőle. Ilyen csak Lucie Bílának van, mondta. Erre nagyon büszke voltam. A három nővérben Mását játszottam. Azt a jelmezemet örök emlékként őrzöm a szekrényben. Az utolsó előadás után nekem ajándékozta a színház. Nem mindennapi kisugárzás volt Milan Čorba lényében. Könnyű volt szeretni őt.”
Mokos Attila a III. Richárd címszereplőjeként épp a jelmezével kapott segítséget a figura megformálásához.
„Már a főiskolán közeli kapcsolatba kerültem Milan Čorbával – így a szintén Jászai Mari-díjas művészünk. – Mindig jó volt találkozni, beszélgetni vele. A főiskolán sem mondta egyszer sem, hogy siet, nincs ideje. Meghallgatott bennünket, és ha tudott, segített. A színházban soha nem felejtette el megkérdezni, hogyan érzem magam a jelmezben. Nyitott volt az észrevételeimre. Fontos volt számára, hogy lélekben is eggyé tudjak válni a jelmezzel. Soha nem erőltette rám az elképzeléseit. Óriási szakmai alázattal ő a darabot, a színészt akarta kiszolgálni. Meg tudott győzni a jelmez előnyeiről. Az én III. Richárdom nem is volt púpos. Lehetett volna, mint annyi sok korábbi előadásban szerte a világon. Milan Čorba azonban azt javasolta, inkább lélekben legyek torz. Ezzel aztán izgalmas kihívás elé állított. Nála soha nem a jelmez, hanem a színész játszotta el a szerepet. Teret hagyott a karakter megformálására. Nem diktált, hanem inspirált.”
A Szlovák Nemzeti Színház kiállítása is egy szabad alkotó művészi műhelyébe, különleges alkotói világába engedett betekintést. Már a számok is magukért beszélnek. A szent megszállottsággal dolgozó, két alkotói folyamat között legfeljebb csak pár napos pihenést tartó Milan Čorba hetvenhárom éves koráig 195 színházi előadás (köztük a Székek, a Godot-ra várva, a Macbeth, az Amadeus, az Össztánc), 400 tévéjáték és 120 nagyjátékfilm kosztümjeit állította össze. A szlovák színházi rendezők krémje kérte fel együttműködésre. A leggyakrabban Pavol Mikulík, Vladimír Strnisko, Roman Polák, Ľubomír Vajdička és Martin Huba. Annak idején az ő műhelyéből kerültek ki a Vivát, Benyovszky! című tizenhárom részes sorozat jelmezei. Tévéfilmrendezéseihez Igor Ciel és Miloslav Luther hívta őt. Petr Weigl, a világszerte elismert cseh operafilm-rendező vele forgatta le az Óloméjt és a Szent Sebestyént. Prágában, a Nemzeti Színházban a Traviatát együtt álmodták színpadra. Jiří Menzellel a Činoherní klubban a Figaró házasságát, a prágai Várban A windsori víg nőket vitték színre, filmen az Őfelsége pincére voltam kötötte össze őket.
Milan Čorba színei soha nem voltak harsogók. A piros és a kék skáláján mozgott a leggyakrabban, miközben a karakter lelki színeváltozására figyelt. Nem Versace és nem Gaultier volt az első számú kedvence. Giorgio Armani kreációit szerette. Érzékenyen nyúlt minden anyaghoz. A kész kosztümöket nagy becsben tartotta. Vasalta is őket, ha kellett. A leszakadt gombot pillanatok alatt felvarrta.
Felesége, Emília Vášáryová, a szlovák színpad varázsos nagyasszonya szerint a munkájából adódóan Milan Čorba annyit utazott, annyiszor repült, hogy: „Néha azt hittem, pilóta a férjem. Angolokkal, németekkel is sokat dolgozott. Nemegyszer örültem, amikor sűrű köd ült Pozsonyra. Tudtam, hogy akkor nem fog elrepülni. A barátom is volt, az őrangyalom, a bizalmasom. Ha együtt mentünk valahova, mindig megkérdeztem tőle: jól áll ez nekem? Ha nem válaszolt, átöltöztem. Egyszer baleset ért a színpadon. Megbotlottam a szőnyegben, és elestem. Combcsonttöréssel vittek a kórházba fél órával az előadás befejezése előtt. Színpadi kosztümben feküdtem a mentőkocsiban, majd a műtőasztalon. Kértem az orvost, hogy ne nyírják szét rajtam a jelmezt. Milan munkája volt. Megmentettem. Azt az egyet hazavittem.”
Milan Čorba életének 2003-ban súlyos betegség vetett véget. Kosztümjei továbbra is élnek. Őrzi őket az emlékezet.
Ezt olvasta már ?
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.