Mi végre születni a földre?

Etéria kedvesnővért (a szokásoknak megfelelően ugyanis így szólítottuk) gyerekkorom óta jól ismertem, mivel ugyanabban a községben születtünk. Még a magyarok alatt, ha jól emlékszem, a második világháború idejében lépett be az említett női szerzetes rendbe, amikor is az akkor ugyancsak magyar fennhatóság alá tartozó erdélyi Szatmár városban székelő rendi anyaházba került, ahol ápolónői képesítést szerzett. Utána a város kórházában teljesített szolgálatot a rend keretében. A második világháború után, mivel magyar nemzetiségűnek vallotta magát, a felettes szerzetesi hatóságok Budapestre helyezték, ahol ugyancsak a rend tagjaként az egyik budapesti kórházban végezte feladatait. Itt sem maradt azonban sokáig, a politikai változások következtében a szlovákiai Komáromba helyezték, ahol a szerzetes rendek 1950-ben történt feloszlatásáig ugyancsak kórházi szolgálatot teljesített.

Ettől kezdve sorsa megpecsételődött. A többi szerzetes nővérrel együtt hol mezőgazdasági üzemekben, hol pedig gyárakban, sokszor rendkívül nehéz, sőt megalázó körülmények között dolgozott, ám szerzetesi fogadalmához mindvégig hű maradt. A politikai légkör enyhülése következtében végül az egyik hazai szellemi és testi fogyatékosok otthonába került, ahol aztán egészen nyugdíjba vonulásáig ápolónővérként dolgozott. Élete alkonyán egy nyugdíjas nővérek otthonául szolgáló kolostorba került, s ott élt egészen haláláig.

Még dolgozott, amikor egy alkalommal rokoni látogatásra szülőfalunkba érkezett, s mert nagy tisztelője voltam, úgy határoztam, felkeresem. Szomorúan mesélte az intézetben szerzett tapasztalatait. Többekkel együtt egy szellemileg és testileg teljesen fogyatékos leányt is gondozott, aki még beszélni sem tudott, és sajnos még a szülei sem látogatták, ahogy ő mondta, talán bánatukban. Teljesen érthető, hogy a leányka minden tekintetben az ápolónővérkék segítségére volt utalva, ők etették, ők tették tisztába, mosdatták, vagyis minden szempontból a szerzetesi fogadalmuknak eleget téve gondoskodtak róla.

Történt egy alkalommal, hogy amikor Etéria nővér az esti órákban befejezte a leánnyal kapcsolatos teendőit, hirtelen egy másik szobába hívták, s a használt egészségügyi kesztyűt az ágy melletti asztalkára helyezve szaladt dolgára, azzal a tudattal, hogy rövidesen visszatér, s elrendezi a még elrendezni valókat. Amikor azonban visszatért, nagy meglepetésére és félelmére a kesztyűt már nem találta az asztalkán. Mindent átkutatva, majd pedig a jelekből ítélve arra a meggyőződésre jutott, amit egyébként a tények is igazoltak, hogy a leányka a kesztyűt bizony elfogyasztotta. A leányt azonnal a legközelebbi kórházba szállították, ahol csak súlyos nehézségek árán tudták megmenteni az életét.

Mivel az intézet lakói semmiféle munkára nem voltak alkalmasak, mind egészségügyi, mind pedig lélektani szempontból igyekeztek szabad idejüket a lehető leghasznosabb módon kitölteni. A legtöbb esetben az intézetnek erre a célra megfelelően kialakított udvarán sétálgattak, játszadoztak vagy tornáztak velük. Történt pedig egy alkalommal, hogy az intézet egyik fiú lakója kiszaladt a csoportból, egy jókora követ vett a kezébe, majd megcélozva a kedvesnővért, a követ teljes erejével elhajította. Csodával határos, hogy tette tragikus balesettel nem végződött.

Sok mindent elmondott nekem annak a látogatásnak az alkalmával a nővér. Akaratlanul is felmerült bennem a kérdés, vajon ő mit gondolhat, miért kellett ezeknek az emberi tulajdonságokkal alig rendelkező lelkeknek megszületniük. Hirtelen támadt kételyemet hangosan is kifejtettem. A nővérke szelíd mosollyal csak ennyit felelt: „Istennek minden teremtményével terve van e földön. Senki sem születik hiába. Ezek a lelkek, akiknek gondviseléséből én is kivehetem a részem, talán éppen azért jöttek e világra, hogy sok más rendbéli társnőmmel együtt valódi, Istennek ajánlott munkát végezhessek, meg hogy meséljek róluk, mint most tettem, hogy elgondolkoztassák az embereket, mint most tégedet, hogy másként nézzenek önnön életükre, hogy emberinek lássák, amit embertelennek hittek...”

Jóllehet a beszélgetés évekkel ezelőtt történt, úgy érzem, talán még soha nem volt annyira időszerű, mint éppen napjainkban. Éppen ezért adom közre most, hiszen nem véletlen az sem, hogy mesélt nekem a kedvesnővér, s gondolatait biztosan nem egyedül nekem szánta. Figyeljünk egymásra, becsüljük, amink van, az életünket, az egészségünket, élő és élettelen környezetünket, a történeteinket. És ez nem csak a vallásos embereknek szól.