Kultúra
A címszerepet Adrian Jastraban alakítja (a háttérben a Josef Smrkovskýt megformáló Jiří Zapletal) (Fotó: Forum film)  

Mégis, kinek a Dubčeke?

Lakatos Krisztina

2018. április 19. 18:49

Laco Halama ma a mozikba kerülő Dubčeke az utóbbi években látott sikeres életrajzi filmdrámák alapképletét alkalmazza: vegyünk egy történelmi jelentőségű személyiséget, sűrítsük a cselekményt néhány sorsfordító napba, és próbáljunk a történelemkönyvek lapjairól ismert kétdimenziós figura helyett egy emberszerű, emberarcú főhőst a középpontba állítani.

Ez a séma – hogy csak néhány iránymutató példát említsünk – jól működött Oliver Hirschbiegel német rendező Hitler utolsó napjait feldolgozó drámájában, A bukásban, a Gary Oldmannek Churchillként idén színészi Oscar-díjat hozó A legsötétebb órában vagy (a legalább részben hazai felhozatalból merítve) a Julius Ševčík rendezte, Karel Roden főszereplésével igazán emlékezetessé váló cseh–szlovák Masarykban. Sajnálatos módon Alexander Dubčeknek közel sem volt ekkora szerencséje a nevével fémjelzett film alkotóival.

A forgatókönyvírók és a rendező levették az alapsémából, amit le lehetett: fogták a prágai tavasz egyik emblematikus vezetőjét, Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának 1968 elején megválasztott első titkárát, megtalálták azokat a bizonyos sorsfordító napokat, az augusztus 20-áról 21-ére virradó éjszakától az egy héttel később elmondott híres rádiós beszédig terjedő időszakot, és eldöntötték, hogy Dubček személyes portréját rajzolják meg (apró családi helyzetképekkel és a pártvezetői létből fakadó szituációkban is inkább az emberi oldalt kiemelve). Ehhez még egy kerettörténetet is kerekítettek: az idős politikus, akkor már a Szövetségi Tanács elnöke, 1992-ben beül a BMW-be, hogy elinduljon (mi már tudjuk: utolsó) útjára Prágába. Miközben nézi az utcákon járó-kelő, számára már szinte érthetetlen vágyak, értékek által mozgatott embereket, elindul egy belső visszapillantás és némi önreflexió.

Nos, itt indulna a tényleges feladat, innen kellene filmet készíteni, egyszerre mesélni (legalább részben, valamit) egy emberről, egy államférfiról, egy rendszerről, egy társadalom szabadságvágyáról és végső soron egy történelmi jelentőségű eseménysorról. Az a tény, hogy két dolog biztosan hiányzik ebből a moziból – a valami felé tartó, vezető helyzetek és az értelmes, hihető párbeszédek –, persze eleve behatárolja a végeredményt.
 

Borzasztóan nehezen talál bele a film a saját fókuszába. Fájdalmas fél óra után kezdjük sejteni, hogy vélhetően ide tartottunk: a „baráti segítségnyújtás” éjszakájától a moszkvai tárgyalások végéig egyfajta tárgyalótermi dráma rajzolódik ki, amelyen belül a feszültséget az jelenti, hogy főhősünk és köre egy asztal fölött szembenéz a rossz arcú Biľakkal és kompániájával, majd a csehszlovák elvtársak vergődését egy szigorú atya türelmével szemlélő Brezsnyevvel és a szovjet pártvezetéssel. A személyes történet az lenne, hogyan töretik meg egy hét alatt egy ember – de a főszereplő mindvégig olyannyira súlytalan (hiába formálja meg Adrian Jastraban tulajdonképpen intelligens, érzékeny visszafogottsággal), olyannyira nem teremtődik meg körülötte/általa a nagyobb tét, hogy sem a személyes, sem a történelmi drámára nem tudunk ráhangolódni. Ha pusztán a látottak alapján akarnánk mérlegre tenni Alexander Dubček korabeli szerepét, azt kellene mondanunk: a teljességgel alkalmatlan ember volt rossz időben, rossz helyen.

Nagy kérdés az is, kinek mondhat bármit is ez az életrajzi-történelmi dráma. Gyanítom, hogy azok, akik legalább fiatal felnőttként megélték a hatvannyolcas eseményeket, fellelhetnek a képkockák között valamiféle személyes emlékeket ébresztő sorvezetőt. Az utánuk jövő nemzedékeknek viszont be kell érniük a korabeli társadalmi mozgásokat szinte egyáltalán nem (ahol mégis, ott irritálóan naiv jelzésekkel) érintő, érzékeltető film szereplőinek soványka közléseivel: „mi emberarcú szocializmust akarunk”, „önök összetörték ennek a nemzetnek a lelkét” stb.

Minden filmnek elengedhetetlen része a promóció; a projekt részesei is minden lehetséges fórumon hangsúlyozták, milyen alapos munka áll a mozgókép mögött: mennyire nehéz volt megtalálni a hatvanas évek Csehszlovákiáját megidéző (szinte kizárólag szlovákiai) helyszíneket, honnan szerezték meg a korhoz passzoló tárgyi kellékeket, napi hány órát vett igénybe Jastraban és a többi szereplő maszkjának az elkészítése… Mindent összevetve azt kell mondanunk, a Dubček moziban meglehetősen soványka élmény. Akkor, amikor eltűnni látszik a különbség tévéfilm és mozifilm között, és nemcsak a nagy nemzetközi tévés produkciók készülnek maximalista igénnyel, hanem a trend a közép-európai filmiparban is jócskán érezteti a hatását, Laco Halama munkája tulajdonképpen egy széles vászonra vetített televíziós formátum, amely stílusában, formájában még innen nézve is jó tíz-húsz éves visszalépést jelent. Mivel a film az RTVS produkciójában készült, várhatóan feltűnik majd a képernyőn is – ott egynek elmegy. Mondjuk, a közelgő évforduló alkalmából várhatóan felbukkanó archív felvételek, dokumentumfilmek mellé, kísérőként.

Önnek ajánljuk