Kultúra

A megfigyelő módszere

ÚJ SZÓ ONLINE

2018. március 13. 13:52

A Párducpompa, Tóth Krisztina hatodik elbeszéléskötete, jól idomul a prózai életmű eddigi fejleményeihez, de leginkább talán a 2009-es Hazaviszlek, jó? című tárcakötet jelentheti a konkrétabb, műfaji előzményt. A fülszöveg némileg általánosítóan elbeszéléseket említ, szerintem érdemes szűkíteni: a tárcanovella terminus technicus terelhetné megfelelő irányba az olvasói elvárásokat. Az ötven szöveg vázát a mindennapok egyszerű, túlságosan is ismerős történései alkotják, ezeket alakítja a szerző értelmezhető, megértésre felkínálkozó történetekké –, máskülönben eltűnnének a valóság szakadatlan áramlásában.

A beszélő – akit könnyen azonosíthatunk magával a szerzővel, a negyvenes budapesti írónővel – jön-megy, leginkább a fővárosban, trolin, vonaton utazik, vásárol, sorakozik vagy csak egyszerűen bámészkodik. A város (és a jelenkori magyar valóság) minden csillogásával és nyomorúságával ott lüktet vagy éppen ásít a kiválasztott történetek mögött, ám nemcsak helyszínként, kulisszaként tárul elénk: beépül az identitásokba, meghatározza az észlelésmódokat – és nem csak az elbeszélőét. 

Találkozhatunk a könyvben egyes szám harmadik személyben elmesélt novellákkal (Inge nem válaszolt, Öreg kutya), és olyanokkal, melyekben az elbeszélő is aktív részese a történetnek (Verset állva, Thriller) – mindebben persze semmi különös nincs. A kötet poétikájára nézvést sokkal beszédesebbek azok a történetek, melyekben az elbeszélő megjelenik ugyan, de csupán szemtanúja, megfigyelője, s persze lejegyzője lesz az eseményeknek. A Kiment a ház az ablakon című szövegben például mindjárt az elején megismerkedünk az elbeszélő nézőpontjával – „Tényleg tömeg van, vonatoznak a magyarok vissza Ausztriába. / Szemben velem egy nő mobilozik” –, a továbbiakban pedig arról olvashatunk, amit a beszélő „onnan” látott és hallott. 

2018. március 13. 11:30

Flashmob vagy forradalom

Ez utóbbi típusba tartozik a címadó és egyben kötetzáró novella, a Párducpompa is, de itt történik valami más is. Az elbeszélő utazás közben figyeli a történéseket. Két „susogót és atlétát” viselő huszonéves egy idősebb nővel valami titokzatos fémtárgyat cipel a trolin: „A túloldalon ülök, és engem is izgatni kezd, hogy mi lehet az, ami náluk van.” A novella fordulópontján, miközben rostokolnak a leakadt áramszedő miatt, az egyik srác az elbeszélőhöz fordulva megvételre kínálja a fémet, de ő csak lefényképezni akarja (amit lehetővé is tesznek neki). Nem sokkal ezután veszi észre (spoiler!) a trolin utazó nő párducmintás cicanadrágját, majd egy aluljáró falán „az érthetetlen, céltalan és tömör” feliratot, pink festékszóróval: párducpompa. Ez az írás nemcsak azért fontos, mert egy frappáns inzert (felirat) felmutatásával felvillantja e világ abszurditását, hanem azért is, mert szemlélteti a megfigyelő-elbeszélő határhelyzetét: a megszólítás által részese e világnak, de válasza, miszerint lefényképezi (ez a dolga), jelzi a távolságtartását is. Tóth Krisztina megfigyelője ebben a szűk mezsgyében tevékenykedik.

A sötét égbolt című írásban kétszer is megszólítottá válik az elbeszélő, de micsoda előjelekkel. Tejvásárlásból hazatérve nem tud szabadulni az eladó egyszerű, nyilván személytelen szavaitól, hogy kér-e még valamit: „Azon gondolkodom, mit kellett volna csinálni, hogy érdemes-e ilyenkor visszakérdezni, feltartani a sort, ...esetleg leszokni a tejről, leszokni arról, hogy meghalljam a nem nekem címzett mondatokat, aztán leszokni végül arról is, hogy a nekem címzetteket meghalljam. Leszokni apránként a hallásról, látásról.” Másnap a taxiban ülve hallgatja meg a sofőr ötletét arról, hogyan kellene a bevándorlók hordáit elgázosítani – erre csak a hallgatás, a kocsiból való kilépés, a düh visszaszorítása lehet a válasz. 

De hogyan is kerülnek végül az olvasó szeme elé éppen ezek a történetek és nem mások? A szerző néhány korábbi prózakötetében él olyan megoldásokkal, melyek előzetesen kijelölik az értelmezés kereteit. A Vonalkód (2006) a „vonal” metaforikáját variálta az egyes írások alcímeként; a Pixel (2011) „szövegtestként” határozta meg magát; a már emlegetett Hazaviszlek, jó? írásai pedig egyszerűen „bagatellek”. Ilyen utasításai a Párducpompának nincsenek, kénytelenek vagyunk mi is felülni a trolira, beszállni a liftbe, várakozni a postán –, de tán épp ez lenne itt a lényeg. 

Az Anglia című szövegben fel sem tűnik az elbeszélő. De a jelenetezés, a jelen idejű leíró stílus arra enged következtetni, hogy az itt elhangzó párbeszédet (családi titkokról) valaki kihallgatta –, ehhez pedig elég közel kellett lenni. Ez a szinte állandóan érezhető testi jelenlét a könyvben, valamint a megfigyelés aprólékosan kidolgozott módszertana hitelesíti a kiválasztott történeteket. Az elcseszett kollektív tudat és tudatalatti sötét villanásait a vak komondorok Magyarországán.

Vida Gergely

Március 21-én újabb Könyvespolc melléklettel jelentkezünk.

Tóth Krisztina: Párducpompa

Magvető Kiadó, Budapest, 2017

208 oldal

Önnek ajánljuk