Mednyánszky-tájkép és Cséfalvay András videomunkája is látható a Nemzeti tárlatán, mely a tájhoz fűződő kapcsolatunkat vizsgálja

Három fakeretbe foglalt tusrajz, mindegyik egy-egy fát ábrázol, realisztikus részletességgel kidolgozva. A képkereteken latinul tüntették fel a fajok nevét: picea abies, aesculus hippocastanum, fraxinus ornus, azaz közönséges lucfenyő, vadgesztenye és virágos kőris. Akár azt is hihetnénk, a rajzok a botanikai ismeretterjesztés jegyében készültek, hacsak nem rendelkeznének egy furcsasággal: a képekből, illetve a képeken ábrázolt fákból kivágtak egy-egy szeletet. Gosztola Kitti olyan fákat ábrázolt a Right Place, Right Tree (Jó hely, jó fa, 2024) című sorozatában, amelyek lombkoronáját megcsonkították – leggyakrabban azért, mert villamos vezetékek közelében nőttek.

Valóban tulajdonunkat képezi a növény- és állatvilág, a táj? Beavatkozunk a természetbe, jogot formálunk arra, hogy a tájat az igényeink alapján formáljuk, miközben figyelmen kívül hagyjuk, hogy ez a beavatkozás súlyos következményekkel jár. Miért viselkedünk úgy, mintha a természet, a Föld a tulajdonunk lenne? 

Ezek a kérdések a kortárs művészek lényegi témái. A budapesti Nemzeti Galéria Élőhely: Természet és tájkonstrukciók című időszakos kiállításán végigsétálva azonban arra eszmélhetünk, hogy korábbi korszakok művészeiben is megfogalmazódhattak hasonló kérdések. A tárlaton javarészt olyan műveket láthatunk, amelyek a galéria gyűjteményének részei, csak éppen kevéssé ismertek.

A tárlat kurátorai – Harangozó Katalin, Major Sára, Petrányi Zsolt és Tarr Linda Alexandra – a romantika tájfestészetével kezdődően vizsgálják, hogy hogyan reflektál a művészet az ember és a táj viszonyával kapcsolatos narratívákra. Természettel való kapcsolatunk régóta áll a művészet érdeklődésének középpontjában, hiszen az ember az ősidőktől fogva készített olyan alkotásokat, amelyben a környezetével való kapcsolatára reflektált – gondoljunk csak az őskori barlangrajzokra. Miért fontos mérföldkő tehát éppen a romantika tájfestészete? A kiállítás kurátorai szerint azért, mert az ipari forradalommal elkezdődött a Föld nem megújuló energiaforrásainak hatalmas mértékű kihasználása, tehát egy olyan korszak, amikor az ember addig nem tapasztalt léptékben kezdett változtatásokat eszközölni a tájban. Olyan változtatásokat, amelyek visszafordíthatatlanok – ez a felismerés pedig idővel, fokozatosan a művészetekben is megjelent.

Másrészt pedig azért fontos a 19. század vége, mivel ekkor veszi teljes egészében birtokba az ember a bolygót. A gyarmatbirodalmak kialakulásával a vezető civilizációs kultúrák felosztják egymás között a Föld maradék érintetlen részeit – az emberben pedig megerősödik az a képzet, hogy a táj a tulajdonát képzi.

A Nemzeti Galéria tárlata nem időrendi sorrendben, hanem tematikus blokkokba sűrítve tárja fel számunkra azt, hogyan reagált a művészet erre a kapcsolatra. Ennek fejében váratlan, olykor egészen meghökkentő párhuzamokat fedezhetünk fel régi és kortárs művek között.

Nem hiányoznak a természet monumentalitását hangsúlyozó fenséges látványok, olyan tájak, melyeket szemlélve az jut eszünkbe, milyen parányi, jelentéktelen egy emberélet. Érdekesmód hasonló üzenettel a kortárs művészetben is találkozunk, azokban az alkotásokban, melyek az ember alkotta tájak – szeméthegyek, ipari parkok – monumentalitását tárják elénk. De hasonló hatással bír Ólafur Elíasson dán–izlandi művész munkája, aki az Olvadó jég Gunnar Földjén című 2008-as projektjével óriási jéghegyek olvadásának látképét tárta a nézők elé.

A régi művek kapcsán érdemes megemlíteni, hogy Mednyánszky László több alkotása is megtekinthető a tárlaton. Láthatunk egy kis méretű tájképet, a Holdas tájat (1907 körül), csakúgy, mint a századforduló idején készült Elhagyott téglagyárakat, amely az iparosodás természetromboló hatásait, illetve a kihasznált társadalmi rétegeket láttatja.

Természetesen találunk a tárlaton land art műveket is. A land art, mely a hatvanas években jelent meg az Egyesült Államokban, legtöbbször efemer alkotásokat hoz létre, tehát olyanokat, amelyek nem örök életűek, hanem lebomlanak, elporladnak – Magyarországon a Velemi Textilművészeti Alkotóhely és a Pécsi Műhely tagjai kötődtek a legszorosabban a land art eszmeiségéhez. A tárlat talán legerőteljesebb tematikus blokkja azonban az, amely elvonatkoztat az emberközpontú nézőponttól. Ezeken belső nézőpontot kapunk, azokét, akik valamiféle szervesebb együttműködésben élnek a természettel, mint ahogy azt a nyugati civilizációban élő átlagember teszi. És nem feltétlenül csupán emberi perspektívából nézünk szét ezeken a műveken, hiszen egyes alkotók a tájban élő állatok és növények szemszögéből láttatják a tájat – tehát olyan entitások szemszögéből, melyeket hajlamosak vagyunk leminősíteni, mondván, nem rendelkeznek önálló tudattal.

Mednyánszky mellett hadd említsünk meg még egy hazai illetőségű képzőművészt, ezúttal kortársat. Cséfalvay András videójátékát ki is próbálhatjuk a tárlaton: a játékban kihalt fajok elevenednek meg és mesélnek kihalásuk történetéről. A Trilobiták – A halál völgye című 2022-es alkotás egy valós, Csehországban található helyszínhez kötődik, a fosszíliákban gazdag Prokop-völgyhöz. Vajon múltról van itt csak szó, netalán egy közelgő apokalipszis képe tárul elénk? – merül fel az emberben óhatatlanul a kérdés, miközben a játékot vezérlő gamepadet nyomogatva haladunk előre a virtuális, kies tájon.

Vajon van-e jövője a természettől elszakadt embernek? – teszi fel végső soron a kérdést a tárlat. Mi pedig eldönthetjük magunkban, hogy a kevésbé pesszimista vagy az apokaliptikus zárszót választjuk. Egy biztos: ha reménykedni akarunk, meg kell tanulnunk tanulni a bennünket körülvevő természettől.

Az Élőhely: Természet és tájkonstrukciók című kiállítás július 27-ig látogatható a Nemzeti Galériában. A tárlathoz kapcsolódik a Szépművészeti Múzeumban látható Agnes Denes-kiállítás, amely a magyar származású konceptuális művész életművét mutatja be. A New Yorkban élő Agnes Denest a land art és az environmental art úttörőjeként tartják számon.